ÉJSZAKA
Magas boltozatú, keskeny gótikus szoba.
Faust az írópolc elotti székben nyugtalanul ül

FAUST
Ó jaj, a filozófiát,
a jog- s az orvostudományt
és - haj - a teológiát:
mind buzgón búvároltam át.
S most mégis így állok, tudatlan,
mint amikor munkába fogtam.
Címem magiszter, sot több: doktor úr,
s tíz éve már, hogy álnokul,
orránál fogva vezetgetem
egész tanítványseregem -
s látom, semmit sem tudhatunk mi!
Ettol fog szívem elhamuhodni.
Bár jártasabb volnék egynémely gazoknál,
orvos-, professzor-, írók-, papoknál.
Szorongás, kétely engem nem gyötörget,
s nem félelmes a Pokol, sem az Ördög
minden örömtol-fosztottságom innét:
nem hiszem, tudnék valamit is még,
s azt sem, hogy tanítani tudnám
az embert, térítvén s megjavítván.
Aztán meg se pénz, se vagyon,
se hír, se földi hatalom.
Így élni már eb sem kívánna,
ezért adtam fejem a mágiára,
hogy szellem-száj, szellem-ero
nem egy titkát tárná elo,
s ne kelljen izzadván beszélnem
arról, amit nem értek én sem;
s miktol együtt van a világ,
megismerjek minden csodát,
s mint már titkos erokre látó,
ne legyek többé beturágó.
Ó, vajha hánytorgásaim
utólszor látnád, Holdvilág,
te, ki oly sok éjfélen át
tekingetél e polcra ím,
majd könyvek és papír felett,
orcád, bús társam, megjelent.
Ah, bár inkább hegy tetején
járhatnék fényed szonyegén,
szállnék barlangba szellemekkel,
vagy réten, ha fényed ott dereng fel,
s a tudomány dohát ledobva
éppé fürödném harmatodba’!
Jaj, ebben az elátkozott
odúban meddig kuksolok?
Ide az ég szent fénye is
festett ablakszemen esik.
Tetoig ér a könyvrakás,
mit féreg rág s a por elás,
s füstös papírlapok fedik
falát a mennyezetig.
S a sok polc lombikkal tele:
tudásom minden számszere
s az osök limloma kivált -
világod ihol! Micsoda világ!
S aztán még kérded, hogy szived
melledben mélyen mért sajog?
S mik szegik életkedvedet,
mily érthetetlen bánatok?
Az élo természet helyett,
hová az Úr tett emberül,
füst és penész az életed,
csontváz, koponya vesz körül.
El innen! Tágas a világ!
Vedd Nostradamus nagy muvét,
- mero titokzatos csodák -
kalauzul ez nem elég?
Megösmersz csillag-útakat
s ha Természet tanít, ne félj,
erod lesz, hogy megértsd magad:
szellem szellemhez mit beszél.
Mit ér, ha szikkadt agyvelod
itt szent jeleket fejteget:
körém, ti szellemek elobb,
s ha hallotok, feleljetek!
(A könyvet kinyitja, s megpillantja
a Makrokozmosz jelét)
Hah! Már láttán is mily gyönyörüség
szalad végig tüstént érzékeimben!
Az élet szent, ifjonti örömét
érzem pezsdülni minden idegemben.
E jelt talán istenség irta le,
bensom zajgását csillapítja
szegény szivem örömre nyitja,
s rejtelmes hatóereje
a létnek titkait mind megvilágosítja!
Isten vagyok? A fény kitölt!
Im, e világos, tiszta jelben
a muködo Természetet láthatja lelkem,
s most értem meg csupán, mit mond a bölcs:
“A szellemek világa nyitva,
tenlelked zárt; szived meredt.
Fel hát, diák, s a hajnalpírba
füröszd meg földi kebledet.”
(Vizsgája a jelt)
Hogy átszo mindent az Egész!
Egyik a másban hat s tenyész!
S az ég eroi itt hogy fel- s leszállnak,
nyujtván aranyvedert egymásnak!
Áldásárasztó suhanással
csapatjuk égbol földre szárnyal
s mindent betölt harmóniával.
Mily színjáték! De jaj, az, semmi más!
Hol kaplak el, Természet, óriás?
Hol kebleid? Minden élet forrása,
amelyen csügg a föld és a menny,
szikkadt lelkem odaeseng -
itatsz, buzogsz, s e sóvárgás hiába?
(A könyvet bosszúsan másutt üti fel,
s megpillantja a földszellem képletét)
De mily más módon hat rám ez a jel!
Közel vagy, Szelleme a Földnek;
eroim, érzem, egyre nonek;
s testem, mint új bortól, tüzel.
Világba lépni kél bennem merészség,
s viselni már a Föld kínját s örvendezését,
magam viharokkal veretni,
s kétségbe süllyedo hajón sem esni.
Felettem elborul -
a hold elrejtezik -
kihúny a lámpa -
köd száll! Vörös sugár cikázik
fejem körül. A bolt
hideg borzongást permetez,
és rám tapad!
Érzem, te vagy, igézett földöntúli lény!
Tárd fel magad.
Mily sajgás szivem közepén!
Új ámulatokra
vár minden idegem sajogva!
Egész szivem immár neked ajánlva!
Kell! Jönnöd kell! Bár életem az ára!

A könyvet felragadja, s rejtelmesen
elrebegi a szellemidézo igét.
Vörös láng cikázik, s megjelenik benne
a Szellem, visszataszító alakban

SZELLEM
Ki szólit?

FAUST
(elfordulva)
Szörnyu rémalak!

SZELLEM
Oly nagy erovel szolitottál,
szféráimban nyugton se hagytál,
és most? -

FAUST
Jaj! Csak ne lássalak!

SZELLEM
Repesve vágytál látni engem,
hallani hangom, nézni arcomat,
rám esdeklésed hatva hat,
hát itt vagyok! - Emberfeletti ember,
miért vacogsz tehát? S miért nem hallom szavad?
Hol a kebel, amely egész világokat
teremtett, hordott, s azzal kérkedett el,
hogy egyrangú velünk, a szellemekkel?
Hol vagy, te Faust, akinek hangja szólt,
s eros akarata belémhatolt?
Te? Kire még rá sem lehellek,
és máris minden ize reszket,
kunkorgó, gyáva nyu csupán?

FAUST
Toled féljek, lángból kibomló?
Faust volnék, Faust, hozzád hasonló.

SZELLEM
Az életárban, tettek viharán
lényem fel- s lejár,
ide-oda száll.
Születés, halál,
apály s dagály:
cserélve érlelt
örökös élet!
És zúg a szövoszék, az ido, s azon én
igy dolgozom Isten eleven köpenyén.

FAUST
Véled magam, ki átszaladsz
világokon, egynek érzem, te Szellem!

SZELLEM
Azzal vagy egy, kit megragadsz,
velem nem! (Eltunik)

FAUST
(összeroskad)
Nem veled?
Kivel?
Isten képmása, én, én:
s még veled sem egy!
Kopognak
Halál! Tudom, famulusom kopog.
Befellegzett már boldog perceimnek!
Hogy egy csúszó-mászó zavarja így meg
e látomás-áramlatot!
Wagner, hálóköntösben és sipkában
lámpással. Faust bosszúsan elfordul

WAGNER
Bocsánat! Hallom, épp szavalsz s hogy
görög drámából olvasol talán.
E muvészetbol húznék némi hasznot,
manapság hat csak igazán!
Hallottam mondogatni itt-ott,
hogy a komédiás papot taníthat.

FAUST
Úgy van, ha a pap is komédiás csak,
amire példa most elég akad.

WAGNER
Ah, kit saját múzeumába zártak,
s a világot ünnepnap látja csak,
mintegy látcson át nézve, távol,
hogy is hathatna rá pusztán szavával?

FAUST
Aki nem érzi, nem is éri ezt el,
ha lelkét nem feszíti szét
az osereju érzelem, mely
betölti a hallók szivét.
Ulj csak tovább! S ragasztva tákolj
más tányérján lelt csontokat,
s kínos fuvogatással ápolj
ten-hamvaidból lángokat!
Kölykök s majmok csodája lesz ez,
ha tán ilyesmit áhitasz!
De szívet szívhez sohasem szerezhetsz,
ha nem szívedbol vált ki az.

WAGNER
Csak szép beszéd teszi a szónokot;
be kár, hogy ebben hátul kullogok...

FAUST
Becsületes sikerre adj,
csörgosipkás bolond ne légy!
Az értelem s ép gondolat
igy könnyuszerrel síkralép.
És ha komoly beszédre szántad
magad, kell-é a szó-vadászat?
Bizony, mondókád bármi csillogó,
sületlenséggel traktálván a népet,
mind köd-hozó szél, oly szomorító,
mely osszel száraz lomb között cicézget.

WAGNER
Ó jaj, a lét rövid
és hosszú a muvészet.
Hányszor eresztem fomet csüggedésnek,
míg az anyaggal küszködik!
És míly nehéz az eszközt megszerezni,
mellyel az ember a kútfokig ér!
S félúton, midon messze még a cél,
hány jámbornak kell sírbaveszni.

FAUST
S a pergamen a szent kút, mely örökre
csillapíthatja szomjuságodat?
Addig úgy sem találhatsz enyhületre,
míg az tennen lelkedbol nem fakad.

WAGNER
Bocsánat! Nagy gyönyörüséget
lelsz abban, ha a mult lelkét idézed,
hogy lásd, mit tudhatott egy régi bölcselo,
s milyen felségesen haladtunk mi elo!

FAUST
Az ám! Csillagnyi-messzire!
Barátom, nékünk a mult tengere
zárt könyv, mit hét pecsét is oriz.
Mit a mult szellemének mondanak,
az az urak saját szelleme csak,
s bennük tükröznek az idok is.
És ez valóban siralom már!
Az ember ettol menten megszalad:
ez már szemetesláda, holmi lomtár
s legfeljebb históriás színdarab,
hol tisztes maximákban a pojácák
a tanulságot illon eldarálják!

WAGNER
De a világ! A lélek s emberész?
Némi megismerést itt is szeretnék.

FAUST
No persze, a megismerés!
A gyermeket nevén nevezni mernéd?
Az a nehány, ki egy-s-mást megtudott,
s csordult szivének titkait nem óvta,
s a csürhe közt hitét ki is nyilvánitotta:
keresztre, vagy máglyára juthatott.
Node immár az éj késore jár,
kérlek, barátom, hagyjuk abba mostan.

WAGNER
Virrasztanék én hajnalig akár,
eldiskurálva véled ily tudósan.
Ellenben holnap, husvét elso napján,
egy-két kérdésem még feladnám.
A tudvágy útjait nagy buzgón követem rég;
sokat tudok már, de mindent szeretnék! (El)

FAUST
(egyedül)
Hogy is nem illan el minden reménye annak,
ki csak sületlen holmihoz tapad,
kincsek után kapzsin kutat,
s boldog, ha pár gilisztára akadhat!
Ily ember hangja itt hogy szólhatott,
ahol imént szellem szózatja zengett?
De jaj, neked most hálás is vagyok,
te leggyatrábbja az emberi nemnek.
Te távoztattad a kétségb’esést,
mely értelmem már-már elpusztitotta.
Jaj! Oly hatalmas volt a jelenés,
hogy törpeként lapultam én alatta!
Isten mása, ki azt képzelte, hogy
örök igazság tükrihez közelget,
ég-fényben, tisztaságban tetszeleghet,
s mindent, mi földi, otthagyott;
ki hitte, hogy kerúbságig jutott,
száguldhatik a Természet erében,
s míg alkot, egy istennek szerepében
tetszelghet, jaj, nagy az én bunhodésem!
Egy mennydörgo szó porba sujthatott.
S veled magam én mertem összemérni!
Ha volt erom téged hozzám igézni,
itt-tartásodra jaj, már nem jutott.
Ama felséges pillanatkor,
én, a parány órjás valék;
te taszítottál vissza abból,
hogy éljem fajtám végzetét.
Kitol tanuljak? S kit kerüljek?
Kövessem ösztönöm megint?
Jaj, tetteink akár a szenvedéseink
gáncsolják életütemünket.
A szellem-fogta legmagasztosabbat
mind több idegen anyag járja át,
s mihelyt a földi jót meghódítottad,
a jobb: csalódás, délibáb.
Mik adták életünk, a sok isteni hajlam,
megmerevül a földi zurzavarban.
A képzelet sebes szárnyon suhan,
törekedvén az örökkévalóra,
de lám, beéri egy kis oduval,
ha a szerencse már nem pártfogolja.
A gond a szívünk gyökerén tanyázik,
s ott titkos kínokat csirázik,
békétlen hánytorog, zavar nyugtot, gyönyört;
mindegyre új meg új álarcot ölt,
házat mutat s tanyát, kis gyermeket meg asszonyt,
máskor tuz, víz, tor, mérgezés;
attól remegsz, mi nem jön, és
mit el sosem veszítsz, azt kell folyton siratnod.
Az istenekhez én, jaj, nem hasonlitok!
Csak féreghez, mely porban vánszorog,
a föld porában tenget életet
s a vándor rátaposva eltemet.
Vagy nem por-é, amely e bolt-falat
megszukiti? Nem többrendbéli réteg?
Nem porlepett, teméntelen kacat
zsibvásárában, molytanyában élek?
S itt leljem azt meg, ami kell?
Arról olvassak több ezernyi oldalt,
mily rútul bánt a sors mindenkivel,
s boldogok itt-ott egyesek, ha voltak -
Mit vigyorogsz rám, odvas koponya?
Hogy elméd, mint enyém, a könnyu napra vágyva,
igazság-szomjazón bolygott ide s tova,
s nyomorultul tévelygett a homályba?
Ti is csúfoltok, hitvány, elavult
szerszámok, hengerek, fabordák!
Kapuban álltam, légyetek a kulcs,
de vén szakállatok závárt hiába próbált.
Nincs oly fény, melynél fátyolát
a Természet levetné szépszerével,
s mi lelkednek nem fedi fel magát,
ki nem csikarhatod azt tole semmi géppel.
E sok sosem-használtam régi szert
azért turöm, mert apám keze járta.
Korom lepett be, vén papirtekercs,
úgy füstöl pultomon ez a szomoru lámpa.
Herdáltam volna el kevés örökömet,
mintsem veszkodni most a megmaradt kevéssel!
Ami apáidtól reádesett,
szerezd meg, úgy tiéd egészen.
Nyug és különc rajtunk a félretett:
csak mit a perc teremt, kecsegtet élvezéssel.
De most figyelmemet mi vonja egyirányba?
Az az üvegcse tán szememnek mágnese?
Mi sugaraz, vakít, micsoda lámpa,
mint erdon bujdosót a holdfény szottese?
Köszöntelek, páratlan fiolámat,
áhítosan nyúlok máris utánad:
tebenned én nagy vívmányt tisztelek.
Te, párlata szelíd elaltatóknak,
te legjava édes halálhozóknak,
ne hagyd most cserben gyártó mestered!
Elég, hogy lássalak, s a kínom enyhül,
foglak, s szivem vad égedelme renyhül,
lelkem dagálya lassacskán apad.
A végtelen tengerre vinne vágyam,
fénylo tükör felett feszül a lábam,
s egy új Nap új partokra hívogat.
Ím, Tuzszekér közelg halk lebbenéssel
felém, felém! Mennék készségesen,
hogy új pályámat az éterbe véssem
és új szférákban új létem legyen.
Istenek öröme, magasztos élet!
Elobbi féreg, megérdemled-e?
Bízvást, csak már az áldott földi létet
hagynád faképnél mindörökre te!
Szánd el magad, szakítsd fel már az ajtót,
mely mellett elsurrannak mindenek.
Itt az ido tettekkel megmutatnod:
megáll az Úr elott a férfibecsület.
És ama vaksi barlangtól se reszkess,
ahol magamagát gyötri a képzelet,
az átjárást bátran keresd meg,
melynek szuk oduján a pokol sistereg.
Szánd el magad vígan a mozdulatra,
ha még utána tán a semmi is fogadna.
Jer hát ki, szép kehely, te tiszta kristály,
öreg tokodból, melyben porosodtál,
s nem is gondoltam rád sok éven át!
Atyáim lakomáin ott ragyogtál,
komor vendéget víditottál,
ha kézrol kézre adtak cimborák.
Sok-sok pompás, szépmívu képcsodád,
amint a vendég rímben magyarázta,
majd öblödet kiitta egy-huzásra,
feltámaszt sok-sok ifju éjszakát.
Szomszéd kezébe én tovább nem adlak,
elmémet nem teszem próbára most terajtad:
kezem beléd kábító levet önt, s
barnállva tölti meg öblöd homályát.
Mert szívem hatja az a vágy át,
hogy most, midon utolsó áldomásra
emellek ünnepin, a Szent Hajnalt köszöntsd!
(A kelyhet ajkához emeli)

Harangszó, karének

ANGYALOK KARA
Krisztus feltámadt!
Halandó emberek,
mind örvendezzetek,
lemosta vétketek,
az osi átkot!

FAUST
Mi ez a zsongás, ez a tiszta hang,
melynek hatalma poharam után nyúl?
Ilyen hamar üzennél, mély harang,
Húsvét vasárnapjának hajnaláról?
Azt zengitek talán, ama vigasztalót,
mely új szövetkezés diadalára szólt
a Sírnál angyal ajakáról?

ASSZONYOK KARA
Áldott kenettel,
kentük meg tetemét,
hu szeretettel
el is eltemeténk.
Majd tiszta gyolcsba
göngyöltük tagjait.
Ki látja, hol van?
Már nincsen itt.

ANGYALOK KARA
Krisztus feltámadt!
O az Üdvözito,
az értünk szenvedo,
ki minden cselveto
próbát kiállhat.

FAUST
Hatalmas égi dallamok!
Kutatjátok, ki porba mászik?
Puhább ember-lelkekhez szóljatok.
Jól hallom bár a Hirt, hitem hozzá hiányzik.
Ó, hit! A csoda legszebb magzatod.
Szivem ama szférákba nem repeshet,
honnét a szent hír idecseng;
s mégis, az egykori gyermekszív belereng,
és visszahív, hogy új életbe kezdjek.
Akkor Nagyszombat csendjén ért utól
az égi szerelemnek csókja engem;
a nagyharang szavát sejtelmesen figyeltem,
s imádságom gyönyör forrása volt;
egy tiszta és megfoghatatlan
sóvárgás hajszolt erdon, réten át,
s míg könnyem ömlött bo patakban,
megépült bennem egy világ.
Tavasz-ünnep szabad boldogságát jelenték
az ifjunak e dallamok:
s ez a feltámadó, érzékeny gyermek-emlék
most végso lépésemtol visszafog.
Ó, égi dal, csak zengj, zengj mindörökké!
A könnyem hull, vagyok megint a földé.

TANÍTVÁNYOK KARA
Sírjából a megölt
íme kiméne,
felszállt az idvezült
az idvességbe;
új lét karolja már,
új alkotás-öröm:
e földön ránk mi vár?
Csak kín és gyötrelem.
Itt hagyott keservvel
boldogtalanokat:
Siratjuk, Mester,
felszálltodat!

ANGYALOK KARA
Elhagyta Krisztus
a pusztulás ölét,
láncunk szakítsuk
vígadva szét!
Tettet mutassatok,
szeretetet, nagyot.
Agapét adjatok,
tanítva járjatok,
örömöt hozzatok,
így lesz Mesteretek
tivéletek!


A VÁROSKAPU ELOTT
Mindenrendu sétálók igyekeznek kifelé

NÉHÁNY MESTERLEGÉNY
Mért éppen arra, hé?

MÁSOK
Hát a vadásztanya felé!

ELOBBIEK
Mi szivesebben mennénk a malomnak.

EGY MESTERLEGÉNY
Inkább a Tóhoz igyekezzetek.

MÁSODIK
De arra nem szép út vezet.

KETTEN
Most már hová?

HARMADIK
Megyek, amerre vonnak.

NEGYEDIK
Inkább a Vármajorba másszunk fel, komám,
ott jó a sör, ott van sok szép leány,
s hadd-elhadd istenigazában!

ÖTÖDIK
Hát nem férsz a borödbe, te,
harmadszor is ez kellene?
Nekem e helytol borsódzik a hátam.

SZOLGÁLÓLÁNY
Nem én, tapodtat sem megyek tovább.

MÁSIK
Gyere, bolond, sz’ott vár a nyárfa mellett!

ELSO
Engem ne! Várja a csodát:
mert én neki már ugyse kellek,
veled táncol örökösön,
boldogságodhoz mi közöm?

MÁSIK
Ámde ma nincsen egyedül o,
azt mondta, az a göndör vele jo.

DIÁK
No, nézd, micsoda két fehérnép!
Domine, hátha elkisérnénk?
Jó surü sör, csiklandozó tubák,
kiöltözött cseléd - és boldog a diák.

POLGÁRLEÁNY
Nézz csak a két szép mákvirágra!
Ez már gyalázat igazán!
Járhatnának a legjobb társaságba,
s ok futnak szolgálók után!

MÁSODIK DIÁK
Megállj! Ott hátul jönnek valakik,
nézd, be takaros a ruhájok!
Egyik a szomszédban lakik,
e lányra én már rég sovárgok.
Tempósan mendegélnek itt
s magukkal visznek végül minket is.

ELSO DIÁK
Nem, domine, engedni nem fogok.
Gyorsan, hogy e prédát el ne eresszem!
A kéz, mely szombaton seprüt fogott,
ölel vasárnap a legtüzesebben.

EGY POLGÁR
Új polgármesterünk nekem sehogy se tetszik,
alighogy az, s nagy képe már növekszik.
És mit kap tole városa?
Az állapot nem egyre rosszabb?
Többet szolgálunk e gonosznak
s adónk nagyobb, mint valaha.

KOLDUS
(énekel)
Ti jó urak, ti úri dámák,
kifentek és kicsattanók,
szemeitek ma látva-lássák
az út szélén rimánkodót!
Ne kornyikáljak itt hiába!
Csak az a boldog, aki ad.
Legyen a koldus aratása
ez a vidám ünnepi nap.

MÁS POLGÁR
Jobbat nem is tudok vásár- s ünnepnapokra,
mint hadakról való társalkodást,
ha Törökföldön odaát,
öli egymást a nép halomra.
Az ablaknál ülünk, szépen borozgatunk,
s hajókat bámulunk, folyónkon elmenoket:
s estére vígan hazaballagunk,
áldván a békés jó idoket.

HARMADIK POLGÁR
Bizony, szomszéd, itéletem szerint
egymás fejét hadd nyesegessék,
pusztuljanak rakásra mind,
csak nálunk semmi baj ne essék!

ÖREGASSZONY
(a polgárlányokhoz)
Ej, be csicsás! A drága ifju vér!
Toletek szikrát ki ne fogna? -
A dölyf megárt! S ugyan miért?
Megszerzem én, mit vártok szívszorongva!

POLGÁRLEÁNY
Agáta, fuss! Isten se óvja meg,
ki magát e banyával mutogatja;
Szentandráskor jövendobelimet,
igaz, elohozá való alakba!

A MÁSIK
Nekem egy kristályt mutatott,
s bajtársi közt ott láttam benne párom!
Utána té-s-tova hiába kutatok,
nem áll elém, hiába várom.

KATONÁK
Várfalas árkok,
délceg erodök,
cifra leányok,
büszke kötodok -
vívni kiállok!
Hej, nagy a próba,
s gazdag a bér!
Trombitaszóra
indul a hadba,
nagy dalidóra,
vagy a halálba.
Férfiu élet!
Férfiu próba!
Vár, lány, elébe
omlik a porba,
hej, nagy a próba,
s gazdag a bér!
Elmegy a zsoldos,
vissza se tér.

FAUST
(Wagnerral jön)
Már megszabadult tó, ér a jégtol,
hogy rájuk a tavasz szelid szeme gyult;
a remény zöldje kivirult
és haldokolni az oszöreg tél
a zord hegyi tájra visszavonult.
Menekültében küldi csak le ránk,
ónosesojét s rövidéltu daráját,
rakván zöld rétre fehér paszományt;
csakhogy a Nap melegét ki nem állják,
pezsdül az élet, bolydul az élet,
és nekilát ma a nagy szinezésnek;
s mert a berekben még semmi virág,
csoditi emberi tarka hadát.
Fordulj meg, állj ki a hegy-élre,
városunkra nézdegélj le.
Az odvas, vén kapuból
tarkabarka emberhad omol,
napfényre vágyik ma mindenik,
a Feltámadást igy ünnepelik.
Mert ok maguk is támadoznak,
nyomoru házak fojtó odujából,
muhelybol s boltokból rajoznak,
tetok és tornyok surü dohából,
zsivajos utcai tülekedésbol,
elhagyván templomi szent homályt,
az ember a fényre kiszállt.
Nézd csak, nézd, hogy hömpölyög le-és-föl
kerten-mezon által a tömeg
s nem félvén elmerüléstol,
a folyót csolnaksereg lepi meg,
amott egyet már imbolyogva,
rogyásig telve visz az ár.
Vagy nézz ama szép sziklafokra:
ott is színes foltocska jár.
Ez már falusi sürgés-forgás,
valóságos parasztmennyország.
Apraja-nagyja mind örül:
“Hadd éljek én itt emberül!”

WAGNER
Jó doktorom, nekem dicsoség,
hogy társaságodban sétálhatok.
De magam itt nem szívesen idoznék,
minden vadság ellensége vagyok;
húr peng, torok bog, teke dobban,
lelkem mero iszonyodás;
bömbölnek, szinte kárhozottan,
s nékik mulatság ez s dalolás.


PARASZTOK A HÁRS ALATT
Tánc és ének
Készül a táncba a juhász,
kalapja cifra, pántlikás,
igy illik ünneplobe.
A hárs alatt már folyt a tánc,
fel és alá perdült a lánc,
ihaj, csuhaj!
Ihaj hopphajda haj!
Járt a vonócska föl-le.
A táncosok közé szökött
s csak úgy könyökkel megbökött
egy szép fehércselédet.
De fordult is már a leány
s szemébe vágta, hogy: zsivány!
Ihaj, csuhaj!
Ihaj, hopphajda haj!
Nem tudsz te tisztességet?
Majd kört csináltak szaporán, s
alá-fel hullámzott a tánc,
repült az ing, a szoknya;
legény hevül, leány pirul,
elfárad s egymásra borul -
Ihaj, csuhaj!
Ihaj, hopphajda haj!
S ki-ki párját szorítja.
No csak ne légy ilyen heves!
Jaj, hány derék, becsületes
lányt hagytak becsapottan!
De félrecsalta-vonta már, s
mind messzebbrol zengett a hárs:
Ihaj, csuhaj!
Ihaj, hopphajda haj!
S húzzák, sikongnak ottan.

ÖREG PARASZT
Be szép dolog, doktor uram,
hogy ez napon el nem kerül,
s tudós létére boldogan
a nyüzsgo nép közé vegyül.
Legszebb korsónk ne vesse meg,
frissen csapolt sörrel tele,
s csak azt kívánja vén szivem,
ne oltsa csak szomját vele,
hanem ahány csepp az ital,
éljen több évet annyival!

FAUST
Köszönet érte! Megiszom,
s köszöntöm kentekre viszont!

A nép köréjük sereglik

ÖREG PARASZT
Bizony mondom, be jól tevé,
hogy víg napon jött el közénk:
mert hát eddig kegyelmedet
csak bús napokból ösmerénk!
Van itt köztünk, de nem is egy;
kit még apjura gyógyitott,
midon a dögvész lepte meg -
o fordítá el a gonoszt.
Akkor kegyelmed, ifjuként,
bejárt itt minden ispotályt
s egészségben jött újra ki,
bár láthatott elég halált;
a nagy próbát megállta élve;
segélt s az isten megsegélte.

MIND
Éljen a doktor úr! Hurrá!
Hogy gyógyíthasson még soká!

FAUST
Hajlongjatok csak az elott,
ki fentrol küld gyógyírt, erot.

Wagnerral továbbmegy

WAGNER
Ily ünneplésre, ó, nagy férfiu,
ily roppant tiszteletre, vajh, mit érzel?
Boldog, ki gazdag szellemével
szolgálja ezt meg jámborul!
Az atya, járván gyermekével,
ujjal mutat rád: nép tolul,
megáll a tánc, hallgat a húr,
sorfal kiséri minden léptedet,
sapkát dobálnak, s zeng vivát!
Majd’ úgy fogadják itt kegyelmedet,
mint, teszem, a monstranciát!

FAUST
Még pár lépést teszünk a sziklakövekig
s majd ott leheverünk egy szusszanásra.
Sokat ultem hajdan töprengve itt,
imádkozván, böjtölvén, egyre-másra.
Reményben s hitben gazdagon,
könnyel-jajjal, kéztördeléssel,
- gondoltam - elmulaszthatom
a vészt isteni rendeléssel.
Ez ünneplés most gúny módjára hat.
Ha egy cseppet szivembe látnál,
ily hirnévre apát s fiat
egyként méltatlannak találnál!
Hóbortos ember volt a jó öreg,
a Természetrol és szent köreirol ódon,
jóhiszemu, de roppant fura módon,
vallott sok ferde nézetet.
Fekete konyhája ködébe
adeptusokkal elvonult,
s véget nem éro recipére
jót-rosszat összegagymitolt.
S a rot Oroszlán, mint egy büszke kéro,
e löttyben a Liljommal egybekélt,
majd a párocska, nyilt lángok hevétol
gyötörtetvén, nehány nászágyat így cserélt.
A gömbben színek színre gyúltak,
s ha a Királyno megjelent,
megvolt a balzsamír, a betegek kimúltak,
s nem kérdé senki: fel ki kelt?
Pokoli kotyvalékkal így halattunk
itt fent s a völgyben is, alattunk,
kártékonyabban, mint a dög.
Ezreknek adtam én be magam is a mérget:
elhulltak ok, s most meg kell érned,
a gyilkosért éljen dörög.

WAGNER
Ugyan miért bánkodsz miatta?
Hát nem elég az, hogy a bölcs
az elodöktol örökölt
tudást tovább huséggel adja?
Ha tiszteléd atyádat, mint fiu,
otole bízvást szívesen tanultál,
s ha te haladsz, bölcs férfiu,
a fiad is magasabb célra jut már.

FAUST
Ó, boldogok, kik még hiszik,
hogy a tudás a zurzavart apasztja!
Mit nem tudunk, az szükségeltetik,
amit tudunk, annak mi haszna?
No, de e bájos pillanatokat
ne adjuk át komor gondolatoknak?!
A kertes kunyhók izzó esti Nap
fényében nézd, miként ragyognak!
Hoköl, zuhan, túléltük e Napot,
de messze lenn új létet gerjedeztet.
Ó, mért nincs szárnyam, mely felkapna, hogy
folyton-folyvást nyomán lebegjek!
Napszentület örök pírjában látnám lent a földet,
melyben völgy csendesül, kigyúlnak a tetok,
ezüst erek arany folyókba dolnek.
Nem gátlaná isteni szálltom ott
a vad hegy is, ezernyi szurdokával;
s a tenger sok meleg parthajlatával
buvölt szememben felragyog.
Az istenség lehull, pár pillanat még,
de támad már új szenvedély:
örök fényét habzsolni hogy’ rohannék,
elottem a Nap, mögöttem az éj,
felettem a menny, alattam a tenger -
szép álom, s közben minden fény kihal.
Haj! lelki szárnyakhoz nem egyhamar
szerezhet testi szárnyat is az ember!
Pedig egyformán uz bennünket
az osi vágy, mely ég felé lohol,
ha a pacsirtát, a kékségbe tuntet,
halljuk, amint repesve szól;
ha a fenyok szélvert fokára
kóválygó sasnak árnya hull,
és tavakon, rónákon átal
hazafelé száll a daru.

WAGNER
Nem egy volt nékem is, ily nyugös órám,
efféle vágy azonban sose jo rám.
Erdo-mezovel gyorsan eltelek,
s kérni madár tollát eszembe sincsen.
Minden örömöm lelki kincseimben,
hogy könyvrol könyvre szökdicsélhetek!
Úgy szép és meghitt téli éjjelente,
ha futi tested ez a boldog élet,
és ah, ha ráhajolsz egy pompás pergamenre,
akkor maga a mennybolt hull elébed!

FAUST
Te csak emezt a vágyat ismered;
jobb meg se tudnod, mi a másik!
Jaj, nékem ketto lakja lelkemet,
s egyik a mástól elszakadni vágyik;
egyik szerelmi mámorért eped,
s minden kaccsával a földhöz tapadna;
másik a porból vakmeron lebeg
dicso osökhöz a magasba.
Ha vagytok, ó, ti szellemek,
s ég-föld között regnálva közlekedtek,
aranyló ködbol ereszkedjetek,
s adjatok át új, tarka életemnek!
Csak volna egy varázsköpenyegem,
s szállna velem a messzeségbe,
nem adnám a legszebb szövetekért se,
nem kellene király palástja sem!

WAGNER
Ne nagyon hívd a jól ismert hadat,
mely légkörünkben úgyis szerteárad,
s mindenfelol ezer vészáradat
képében az emberre támad.
Észak felol hegyes szellemfogak,
nyílvégu nyelvek tépdesik a bordád,
Kelet felol aszállyal rontanak,
és szomjukat tüdodbol oltják;
ha meg a szikkadt sivatagi Dél
parazsat küld, s fejedre rakja folyton,
s megenyhülést csak Napnyugat igér:
hogy földdel, réttel együtt vízbefojtson.
Meghallgat mind, mert mindje vígan árt,
s készséges mind, mert mind csávába juttat,
csak színlelik az égi hívatást,
s angyalként suttogván, hazudnak.
De induljunk! Száll már az alkonyat,
a lég lehul, a köd szakad.
Ilyenkor jó csak a szoba!
De mért csak állsz, s bámulsz folyvást oda?
Az alkonyatban így el mi ragadhat?

FAUST
A tarlón, látod-e, fekete kutya baktat!

WAGNER
Már rég ottlátom én, de mit se mond nekem.

FAUST
Vizsgáld meg ot, vajon mi fán terem?


WAGNER
Egy pudli tán, amely jó kutya módján
ura nyomán töri magát elébb.

FAUST
Nem látod, hogy csigakörben forogván
jo hozzánk mind közelébb s közelébb?
És mintha forgószél-formájú lángok
hánytorganának lábnyomán...

WAGNER
Egy rút pudlin kivül semmit sem látok;
csupán a szemed káprázik talán.

FAUST
Mintha jövo szerzodés zálogául,
buvös hurkot kötne lábunk körül.

WAGNER
Sunyin ugrálva s rémüldözve bámul,
hogy ura helyire két idegen kerül.

FAUST
Szukül a kör, már ideért!

WAGNER
Látod, csak egy eb, nem pedig lidérc.
Morgás, téblábolás, lehasalás,
farkcsóválás - mind ebszokás.

FAUST
Szegodj talán hozzánk! Idesiess!

WAGNER
Bohó jószág, ugrifüles,
ha te megállsz, kétlábra áll,
ugrálna rád, ha néki szólanál,
elveszett holmid megkeresné,
magát pálcádért vízbe vetné.

FAUST
Bizony! Lidércnek nyoma sincs. Mi más
lehet mindez, ha nem idomitás?

WAGNER
Tanult és illedelmes ebhez,
bölcs is lehet, hitemre, kedves.
Megérdemelné mindenképp kegyed,
diákjaid közt jó diák lehet.

Bemennek a városkapun


DOLGOZÓSZOBA

FAUST
(belép a kutyával)
Otthagytam az erdot, a rétet;
már éj ül rajta feketén,
s tole szent borzongással ébred
lelkem mélyén a jobbik én.
Vad vágyaim mind szenderegnek,
nagy szertelenségem pihen;
helyükben emberszeretet meg
Istenvárás kél hirtelen.
Nyughass, te pudli! Fel s alá ne futkoss!
Mit szaglászod mind a küszöböt?
Kályha mögé húzódj, be a suthoz,
jó párnám meg se köszönöd?
Amint odakint a kaptatós utacskán
kedveltetted szökdösve, bukva magad,
ezt jó vendégként vívd ki most, fiacskám,
légy illedelmes, hallgatag.
Ó, amikor keskeny szobánkban
meggyúl a kedves mécsvilág,
lelkünkbe is fényt hint a lángja,
s szivünk annál magára lát.
Az ész ismét hallatja hangját,
s virágzik újra a remény;
már szomjazom a lét patakját,
jaj, kútfejére vágyom én!
Pudli, ne mormogj! A lelkemben kiáltó,
szent zengzetekhez az állat
hangja hogy is lehetne méltó?
Az ember gúnnyal, tudjuk, arra támad,
amit meg nem ért,
s így a szépnek, a jónak ártnak,
mint kelletlent meg is morogják,
kutya, te is ezért morogsz hát?
Haj, hiába minden jó igyekezésem,
lelkem enyhülését többé már nem érzem.
Dagadása mért apadt el újra gyorsan,
s kell fetrengenem újra szomjan?
Megéltem ezt én egyre-másra.
De van mivel ezt az urt betöltsük;
a földöntúlit nagyra becsüljük,
s várunk a kinyilatkoztatásra,
mely legméltóbban és szebben ég
az Újszövetségbol felénk.
Érzem, legfobb ideje volna,
hogy a szent oseredetit
felüssem és szivem szerint
forditsam a szerettem német szóra.
(Felüt egy kötetet, hozzálát)
Szól az Irás: “Kezdetben volt a szó.”
Ki ád tanácsot? Igy aligha jó.
Ily súlyt sehogy sem adhatok a szónak,
más szavakat kell rá csiholjak,
ha helyes fény vezérli szellemem.
Tehát: “Kezdetben volt az értelem.”
Az elso sort már jól ügyeld meg,
tollad szabadjára ne engedd!
Az értelem valóban itt a fo?
Tán így jobb: “Kezdetben volt az ero.”
De jaj, alighogy e pár szót leírom,
valami int, ne turjem a papíron.
A szellem, lám, mégiscsak segitett!
S bátran leírom: “Kezdetben volt a tett.”
Akarod, hogy szobám megosszam?
Pudli, ne nyíj te ottan,
az ugatást hagyd!
Ilyen zajos, izgága társat
nem türhetek meg otthonomban.
Kettonk közül egyik
jobb, ha elmenekszik.
Fáj sértenem vendég-jogod:
de hordd az irhád, ajtóm nyitott!
Ez már megint mi volna?
Természetnek lehetne dolga?
Árnyék? Avagy való lehet?
Kutyám mind hosszabb, szélesebb!
Milyen dagadva no;
immár nem is kutyaforma o!
Mily szörnyet hoztam haza én?
Vizilónál nagyobb e rém.
Szeme tüzet hány, csattog a foga.
Már sejtem, kicsoda!
E félig-pokolból való
ellen Salamon kulcsa jó.

SZELLEMEK
(a folyosón)
Odabent egy megfogódott,
kint maradj, ha jó van dolgod!
Mint csapdában a ravasz,
kuksol a vén agyaras.
Légy óvatos!
Ide s amoda szálldoss,
fel s le hágdoss,
s kimenekszik hamarost.
Javát akarnád?
Rabnak ne hagyd hát!
Mert sok szivességet
tett o is tenéked.

FAUST
Hogy a bestiát megfogjam,
a négyes rontást hadd mondjam:
Szalamandra, lobogjál,
Undéne, csak úszkálj,
Szilfe, suhogjál,
Kobold, szaladgálj!
Ki bánni nem mer
az elemekkel,
erejükkel
s jellemükkel,
úr az nem lehet,
szellemek felett.
Tunj el a tuzbe,
Szalamandra!
Szakadj vele össze,
Undéne!
Világolj, hulló csillag fénye,
Szilfe!
Siess, segíts meg,
Inkubus! Inkubus!
Segíthetsz, ha most idefutsz.
A négy közül
ebben egyik sem ul,
berzenkedik, mutogatja fogát:
még nem tapintám gyenge oldalát,
de ha ez nem hat,
lesz jobb kuruzslat.
Valóban oly nagy
pokol-lakó vagy?
Nos nézz e jelre!
Társaid erre
földre hajolnak!
Már horgad is s a szorzete borzad.
Elvetemültje!
Hát kibetuzte
a sose-szültet,
nem-nevezettet,
a mennyben idvezültet,
a Megfeszitettet?
Ihol, szuk neki a sut,
elefánttá vaskosult.
Betölti ezt a szobát,
foszlana, mint a felleg.
Azért a boltozatig ne hágj,
gazdád lábánál telepedj meg!
Meglátod, fele se tréfa ennek.
Hogy elpusztulj, szent tuzbe vetlek!
Ne várd be hát
a háromszor izzó sugárt!
Ne várd be hát,
hogy fo cselemet produkáljam!

MEFISZTÓ
(mialatt a köd eloszlik, vándordiák alakjában elolép
a kemence mögül) E lárma mért? Szolgálhatok alássan?

FAUST
Ez bujt a pudli-bor alatt!
Csak egy vándordiák! A móka megnevettet!

MEFISZTÓ
Hadd üdvözöljem tudós-uramat!
Rútul megizzasztott kegyelmed.

FAUST
Mi a neved?

MEFISZTÓ
Kérdésnek kicsinyes
attól, ki megvetéssel néz a szóra,
ki látszatokba sose vesz,
csupán a lényeg mélye vonzza.

FAUST
De nálatok, úgy vettem észre,
a név a lényeg tükrözése,
s abból ki-ki olvasni tud,
hallván: Légyisten és Gebbeszto vagy Hazug.
Kicsoda vagy tehát?

MEFISZTÓ
Az ero része, mely
örökké rosszra tör, s örökké jót mivel.

FAUST
Mit értsek voltaképp rejtvényeden?

MEFISZTÓ
A tagadás a lényegem!
És joggal az, mert minden születo:
elpusztulást érdemelo;
inkább ne jönne létre semmi.
Mit Bunnek szoktatok nevezni,
Romlásnak, Rossznak röviden,
az hát sajátos elemem.

FAUST
Résznek mondod magad - s egészben állsz elém?

MEFISZTÓ
Szerény igazság az enyém.
Ha az ember, e kis bolond-világ,
egésznek tartja általán magát,
én részbol rész vagyok, mely egy volt valaha,
a Sötét része, mely a Fényt szülé vala,
a büszke Fényt, mely örökségiért
Éj-anyja jussát perli itt: a Tért;
de bárhogy küzdjön is, mégsem lehet szabad,
lekötve testeken tapad.
Testekbol árad, széppé test teszi,
az testen torpan meg fennakadva,
s hiszem, nincs messze már a napja,
pusztulni is testekkel kell neki.

FAUST
Már ismerem gyönyöru tiszted!
Mivel nagyban nem semmisíthetsz,
most már kicsinyben míveled.

MEFISZTÓ
És persze sokra ezzel sem megyek.
Mi elszakadt a semmitol,
a valami, ellenszegül:
az irdatlan világ, s hiába,
még nem léphettem a nyakára,
hiába tuz, földrengés, vihar, ár;
megnyugszik végül tenger és határ!
Az átkozott állat- meg emberfaj pedig
teljességgel elveszthetetlen.
Pedig már mennyit eltemettem!
S mégis minduntalan örök, új vér kering.
Ez így halad, s engem megöl a mérgem!
Földön-vizen, levegoégben
ezer mag játszik ki velem,
sziken, havon, hoben csirát ont!
Ha nem tartottam volna meg a lángot,
nem volna semmi fegyverem.

FAUST
Az Alkotó felé, az üdvös
Hatalmasság felé ugyan
hiába rázod ördög-öklöd s
készülsz irígyen s gonoszan!
Valami új módszert eszelj ki,
Káosz csodálatos fia!

MEFISZTÓ
Fogunk még errol értekezni,
ha eljutottunk annyira!
Elillannom megengeded hát?

FAUST
Nem értem, ezt mért kérded itt?
Végtére már ismerjük egymást,
jöjj el, mikor csak jólesik.
Ott van az ajtó, ott az ablak,
no meg a kémény, legkivált!

MEFISZTÓ
Megvallom hát! hogy innen elszaladjak,
megtiltja egy picinyke gát:
küszöbödön az a lidércláb!

FAUST
A Pentagramma fáj neked?
Pokol fia, ha ez veszély rád,
be mégis hogy jöhettél, mondsza meg?
Csapdába ily szellem hogy eshet?

MEFISZTÓ
Nézd meg! Hibája van buvös jelednek:
egyik szöge, a kifelé való,
kissé nyitott itt, nem találod?

FAUST
A véletlen ma jól bevágott!
Hogy foglyom vagy: igaz s való?
És véletlen remeke volna!

MEFISZTÓ
Nem látta meg az eb szobádba beugorva,
de most másképp áll a dolog:
mint ördög ki nem juthatok.

FAUST
Miért nem mégy ablakon repülvén?

MEFISZTÓ
Mert hát szellem- s ördögre az a törvény,
hogy ott mehet ki csak, ahol besompolyog.
Be mindenütt szabad - ki törvényszabta út van.

FAUST
Pokolban törvény? Sose tudtam.
Tetszik nekem. Ez hát annyit jelent,
veletek, uraim, szerzodhetik az embert?

MEFISZTÓ
Jól jársz, ne félj, minden igéretemmel,
én meg nem rövidítelek.
De nem oly könnyu, mint te hinnéd.
Lesz még beszélni alkalom.
Most arra kérlek, de nagyon,
eressz ki még ezegyszer innét.

FAUST
Hát tölts itt még néhány pillanatot,
valami jóhirt mondj, barátom.

MEFISZTÓ
Most hadd megyek! Visszajövök legott,
s kérdezhetsz bármit a világon.

FAUST
Tudd meg, nem én üldöztelek,
magadnak ástad ezt a vermet.
Ki ördögöt fog, fogja meg!
Másodszor egyhamar nem csípi meg, ha elmegy.

MEFISZTÓ
Ha erre vágysz, hát én is vállalom
barátokul együtt maradnunk,
feltételül csak azt szabom,
hogy csínjeimmel méltóan mulassunk!

FAUST
Lássam tehát! Terajtad áll;
csak tetszetoset produkálj!

MEFISZTÓ
Barátom, már ez óra, hidd meg,
többet kínál érzékeidnek,
egy év minden napjainál.
Meglásd, a zsenge szellem-ének,
a megidézett tünde képek,
nemcsak silány kuruzsolás.
Attól cimpád remegve tágul,
attól a szád bízvást elámul,
s érzésed: elragadtatás.
Hagyjunk minden huzavonát,
együtt vagyunk mind: rajta hát!

SZELLEMEK
El ti homályos
boltivek innen!
Jöjjön a kéklo,
szálljon a fénylo éter ide!
Hulljon a baljós
felleg, omoljon!
Csillag aranylós
napja ragyogjon
közepibe.
Égbeli népség,
szellemi szépség
ringva-repesve
száll-suhog erre,
új örömökre
vágynak epedve,
drága ruhájuk
lebben utánuk
elfedi tájunk,
el a lugast, hol
nagyszeru lények,
szép avatottak,
boldogan élnek.
Mennyi lugas van!
Tok rogyadoznak,
fürt leve csurran,
ömlik a kádba,
majd habos árja
no patakokká
és a boros hab
drágakövek közt
futva csoboghat.
Most a hegyekbol
le hirtelen dol,
tóra dagadva
no, s mutogatja
dombjai zöldjit.
Szárnyasok öltik
csorük a tóba,
szállnak a napra,
néki a zsenge
kis szigeteknek
miket a lenge
hullám lebegtet;
zendül a kardal,
zeng diadallal,
és ki-ki járja
nagy karikába,
végül a zöldbe
el-bevegyülnek.
Van, ki a hegyre
fut ki lihegve,
másik a tóra
száll rucamódra,
más fel az égnek:
mind vigan élnek,
s mind odaszállnak,
hol üde csillag
lángja ragyog.

MEFISZTÓ
Alszik! Derék volt, lenge-zsenge lények!
Szépen álomba éneklétek!
E koncertért adósotok vagyok.
Hogy elcsípj ördögöt, nem vagy még az az ember!
Övezvén édes álomképzetekkel,
sodorja téboly tengere!
Majd teszek én küszöb-varázslatodról!
Csak egy patkányfog kell ide.
Nem kell igézgetnem sokáig,
egy itt matat s figyel parancsszavamra máris.
Ura pockoknak, egereknek,
békáknak, tetveknek, legyeknek,
parancsolom most ideállnod
és a küszöbbe belerágnod,
hol kenetétol olajos. -
No lám, beszökdelsz hamarost!
Dologra hát! Botlasztó szegeletje
ott van a peremén kifestve.
Még egy marás - s kész a dolog.
No, Faust, aludj tovább, míg újra itt vagyok.
(Elmegy)

FAUST
(ébredezve) Ó jaj, hát becsapódtam újra?
Látások tuntén azzal maradok,
hogy álmom a Sátánt idehazudta,
s egy pudli volt, mely itthagyott!


DOLGOZÓSZOBA
Faust, Mefisztó

FAUST
Kopogtatnak? Szabad! Ki bolygat ismét?

MEFISZTÓ
Csak én.

FAUST
Szabad.

MEFISZTÓ
Mondd csak harmadszor is még.

FAUST
Szabad hát!

MEFISZTÓ
Igy tetszel nekem.
Remélem, jól megértjük egymást!
Eluzni rólad a borongást,
nemes ficsúrnak képiben,
aranyhimes vörös ruhában,
drága nehéz selyem palástban,
kakastollal kalpagomon,
hosszú hegyes tort felövezve
jövök hozzád, s tanácsolom,
öltözz te is efféle mezbe,
hogy légy szabad már s önfeledt,
s megismerhesd az életet!

FAUST
Akármilyen ruhát is öltenék,
érzem kínját e szukemberi létnek.
Játszásra már lelkem kivénhedt,
vágy nélkül élni ifjú még.
Nekem világunk még mit adhat?
Mindenrol mondj le! És lemondj csak!
Bizony az osi nóta ez,
mely mindnyájunk fülébe cseng,
s rá rozsdás óra ütemez,
amíg csak élünk idelent.
Egy irtózás már minden reggelem,
s keserves könnyet sírva-sírnék,
nézvén a napra, mely múlván, nekem
egy vágyamat, egyet se tölt be ismét.
Ez sejlo vágyaknak is konokul
gonosz gáncsot vet abbanyomba,
s ha lelkem alkotásra gyúl,
azt száz fintorral visszanyomja.
Sot akkor is, midon az éj leszállt,
s gyötrodve nyúlok el az ágyon,
ott sincs egy percnyi szusszanás:
vad rémülettel jo az álom.
Az Isten, a bennem-levo,
mindenestül felforgathatja mélyem;
de bár minden eromön trónol o,
sehogy se hat kifele mégsem.
Ezért a lét nekem csak gyötrelem.
Jövel, Halál! Utálom életem.

MEFISZTÓ
Várt vendég a halál mégsem lehet sosem!

FAUST
Boldog, kinek gyozelmes homlokára
véres babérját harcban fonja éppen,
kit táncos tobzódás utána
érhet utól egy lány ölében.
Ó, hogy a roppant szellem ereje
alatt én el nem rogyhaték ott!

MEFISZTÓ
Valaki akkor mégse nyelte le
éjjel a barna folyadékot!

FAUST
Ugylátszik, hajlamod a kémkedés.

MEFISZTÓ
Bár mindent nem tudok, tudásom nem kevés.

FAUST
Ha az ijeszto gyürközésnek
édes hang véget is vetett,
s gyermekkorom szép idejének
káprázatát idézte meg:
verjen meg mégis szörnyü átok
lélekfogást és csábitást,
s mi e gyászos barlangba láncolt,
szemfényvesztést és áltatást!
Elobb a szellem öncsalását,
a nagyravágyást verje meg!
Verje a látszat csillanását,
amely elönti lelkemet!
S mi hirrol, halhatatlanságról
velünk hazug álmot szövet!
Amit elénk birtokolásról
no, gyermek, ház, csur képe vet!
Verje Mammont, ha aranyáért
követett el nagy dolgokat,
és ha henyélo bujaságért
alánk puha párnát rakat!
Légy átkozott, szolo zamatja!
S legszebb percedben, Szerelem!
Reménység! És a hit malasztja!
De legkivált te: türelem!

SZELLEMEK KARA
(láthatatlan)
Jaj! Jaj!
Miattad omolt el
a szép Egész,
ó, durva ököl;
s most pusztul, enyész!
Egy félisten müve ez hát!
S mi romját
a semmibe hordjuk el innen,
zokogván
pusztult szépségein annak!
Elseje
a földi fajnak,
hogy ha te
tudnál nagyobbat,
szivedben építsd újra fel!
Új életre kelj,
és kezdd el
új értelemmel,
s rá új daloknak
hangja felel!

MEFISZTÓ
E pici népek
az enyémek:
nagy okosan kedvre s tettre
buzdítnak egyre!
Vár a világ,
hagyd el a magányt,
hol vér s érzék apadoznak,
menekítnek onnat.
Hagy abba búd ajnározását,
mely keselyüként falja életed!
Nincs aljas környezet, melyben ne látnád,
hogy ember vagy, akár a többiek.
De nem úgy gondolom,
hogy nékik légy pereputtyuk.
Nagyság én se vagyok, tudjuk,
de ha netán útadon
kisérhetnélek egy életen átal,
megfogadom parolával,
s szolgálatodba állok.
Társad vagyok már most,
s ha tetszik neked,
leszek szolgád és béresed!

FAUST
S mit teljesítsek én, ezek fejében?

MEFISZTÓ
Nagy haladékot adok addig én.

FAUST
Nem, nem! Az ördög egoista lény
s másnak, csak úgy Isten nevében,
tudjuk, nem használ, nem segél.
Mondd, mit kivánsz, értelmesen.
Ily szolga ránk mero veszedelem.

MEFISZTÓ
Én téged, itt, hiven szolgálni foglak,
csak egyet ints: ugrom, serény leszek,
s ha útjaink, túl, újra összefutnak,
te nékem ugyanezt teszed!

FAUST
Kis gondom is nagyobb a túl-nál;
ha e világot romba-dúlnád,
a másik tolem el-lehet.
Örömeim e világból fakadnak,
kínjaimra ez a nap súgaraztat;
elobb el kell tolük szakadjak,
aztán jöjjön mi jön s jöhet.
Nem érdekel, hogy a jövoben
van-é gyulölség s szeretet,
s hogy van-e amaz ég-körökben
is odafent és odalent.

MEFISZTÓ
Ha így vagyunk, mi akadálya?
Szerzodj! És láthatod majd nemsokára
örömmel tudományomat.
S mit kapsz, ember még nem látott olyat.

FAUST
Szegény ördög, vajon mit adhatsz?
Egy is, fajtádbeli, a sóvár nyughatatlant:
emberlelkünk felfogta-e?
Adsz eledelt, mely nem táplál sose,
s aranyat, mely egyszeribe
kezünk között higanyként szétpereg?
Játékot, hol sosem nyerek?
S lányt, ki ölembe ulve még
kacéran szomszédom felé kacsingat?
Becsület isten-gyönyörét,
mely mint a meteor, elillant?
Termést mutass, mely szedetlen rohad,
s fákat, melyek kizöldülnek naponta!

MEFISZTÓ
Ily alkutól ördög meg nem riad.
Ily kincsekkel szolgálhatok, ma!
De, cimborám, eljo a nap, hiszem,
midon már csak lakmároznánk mi békén!

FAUST
Ha egykor ágyamon betelve heverészném,
akkor kondítsanak nekem!
Ha mézesmázas szód megejthet,
s tetszelgek ön-nagyságomon,
vagy odavetsz vak élvezetnek,
az legyen utolsó napom!
Fogadj velem!

MEFISZTÓ
Hopp!

FAUST
Rá kezem adom!
Ha egyszer így szólnék a perchez:
oly szép vagy, ó maradj, ne menj!
Akkor bátran bilincsbe verhetsz,
akkor pusztulnék szivesen!
Akkor harang konduljon értem,
akkor szolgálatod letelt,
az óra több idot ne mérjen,
akkor az én sorsom betelt!

MEFISZTÓ
Gondold meg jól, mert én eszembe vésem.

FAUST
Megvan hozzá minden jogod:
nem hebehurgyán paroláztam én sem,
állom szavam: szolgád vagyok,
tiéd, vagy másé, sose nézem.

MEFISZTÓ
Ma este már, mint fürge inasod,
kisérlek el a doktor-vacsorára.
De egyet még! - Életre vagy halálra:
szükséges volna pár sorod.

FAUST
Mi az, pedáns, írás is kellenék?
Sosem hallád talán a férfiszó hirét?
Nem elegendo, hogy adott szavam
kötelez immár éltem-fogytaiglan?
Bár az élet ezer árral rohan,
igéretem kötöz le holtomiglan?
De e rögeszme szívünkhöz tapad;
ettol könnyen el nem szakad hát.
A lélekben hu a legboldogabb:
nem fogja bánni semmi áldozatját.
De a pecsétes, irt papirlap iszonyat,
melynek mindenki féli arculatját.
A szó beléhal már a tollba,
s jo kutyabor s pecsét hatalma.
Mi kell neked, gonosz lidérc?
Bor, pergamen, márvány vagy érc?
Vésot, iróvesszot, tollat ragadjak?
Választhatsz, ládd, kedved szerint.

MEFISZTÓ
Ugyan, mi értelmük megint
e túlontúl heves szavaknak?
Jó lesz akármily kis levél.
Tintád pedig legyen egyetlen cseppnyi vér.

FAUST
Ha néked örömet igér,
engedek tréfás óhajodnak.

MEFISZTÓ
A vér egészen furcsa nedv.

FAUST
Attól ne tarts, hogy nem állok szavamnak!
Hisz az erom mind arra ment,
mit alkunk éppen most fogadtat.
Vak voltam, felfuvalkodott,
ám csak rangodbeli vagyok.
A nagy Szellem cserbenhagyott.
A természet elzárkozott.
Gondolkodásom szála kúszált,
lelkem minden tudást megútált,
nyugtatni izzó vágyamat,
vess az érzékiség mélyére engem.
Láthatatlan varázsköpenyben
készíts csodás kalandokat!
A véletlenre bízom szálltomat,
hányjon-vessen a pillanat!
Jöjjön kín s bujaság,
siker és bosszúság,
váltakozzanak egymás után;
igy alkot csak a férfi igazán!

MEFISZTÓ
Elotted nincs korlát, se cél.
Kedvedre bárhol nyalakodhatsz,
röptében bármit megragadhatsz,
essék jól mind, mi jót igér.

FAUST
Csak hegyibe, s ne pipogyásan!
Hallhattad már: én nem örömre vágyom!
A mámor kell nekem, a sajgó bujaság,
szép gyulölet, pezsdíto bosszuság.
Lelkem, mely a tudásszomjból kilábol,
ne zárkózzék el többé semmi jajtól,
s mit az emberiség még várhat e világon,
bensomben mind, mind visszhangozzam attól,
értelmem járjon mélyben és magasban,
javát, baját keblembe átitassam
s így az emberiség énjét énemmel élve,
hulljak végül vele a semmiségbe.

MEFISZTÓ
Ó, higgy nekem, ki jó pár ezredéve
rágom e száraz kenyeret,
hogy a bölcsotol sírig érve
e vén kovászt ki sem emészti meg!
Magamfajtának higgy, ha mondom:
minden csak Istennek terem!
Azért van, hogy örökké csak ragyogjon,
minket sötétben tartson szuntelen,
nektek meg éj és nap legyen.

FAUST
De akarom!

MEFISZTÓ
Szép, szép, barátom!
Ebben csak egy a keseru:
a lét rövid, hosszú a mu.
Ezért fogadd meg egy tanácsom:
szegodtess társul egy poétát,
ki gondoktól csupa verejték:
mint öntsön annyi jót beléd át,
amennyit csak elbír fejecskéd.
Tigris szivét,
szarvas gyors iramát,
egy talján vérinek tüzét,
északiak szívós agyát.
Bízd rá, o lelje meg a titkát,
hogy fér meg nagylélek s hamisság,
s hogy egy szív, ifju s gerjedelmes,
mint lehet tervszerun szerelmes.
Ha ismerném, ha volna ily teremtmény,
Mikrokozmosz úrnak nevezném.

FAUST
Mi vagyok hát, ha nem lehet s szabad
az emberiség csúcsát elérnem,
amelyre oly rég hajt a vérem?

MEFISZTÓ
Végtére is - az vagy, mi vagy.
Vendéghajat, ezer bodor fürttel csináltass,
csatolj magadra hosszú gólyalábat,
maradsz örökre, ami vagy.

FAUST
Érzem, hiába ragadoztam össze
az emberi tudásnak kincseit;
mert a végén munkámhoz úgy ülök le,
hogy új ero belülrol nem hevít
Feljebb egy hajszállal sem értem,
s nem, jaj, a Végtelen felé sem.

MEFISZTÓ
Uram, úgy nézed a világot,
ahogy már általán szokás,
de ügyesebben kell csinálnod,
míg el nem hagy a kedv, a láz.
A mindenit! Kezed s a lábad,
fejed s farod: tulajdonod!
Aminek friss öröme áthat,
ahhoz kevésbé van jogod?
Mert hogyha van hat ménlovam,
erejük tán nem az enyém lesz?
Nagy úr vagyok, ki száguld és rohan,
hiszen huszonnégy lábat élvez!
Fel! Hányd el minden gondodat,
és e világba vesd magad!
Mondom neked: a habozó olyan,
akár a sívár puszta barma,
lidérctol uzve mind csak egy körben rohan,
s körös-körül szép zöld rét, jobbra-balra.

FAUST
S mimódon kezdjük el?

MEFISZTÓ
Hajónk odább evez.
Miféle kinzókamra ez?
Az volna élethívatásod,
hogy úntasd magad s száz diákot?
Ezt Hájfej úrra hagyd tehát!
Minek csépelnéd itt tovább a szalmát?
Hiszen tudásod legjavát
a fickóknak át úgysem adnád.
Egy most is a tornácon járkál!

FAUST
Látni se bírom sehogyan.

MEFISZTÓ
Szegény fiu régóta vár már,
ne menjen el vigasztalan.
Ide a tógád és a sapkád;
ez aztán pompás maskara! (Átöltözik)
Az én dolgom a többi, hagyd hát!
Negyedórácska kell nekem csupán,
te addig készülodj az útra szaporán!

Faust el

MEFISZTÓ
(Faust hosszú tógájában)
Csak vesd meg a tudományt meg az észt,
az ember legfobb erejét!
A hazugság szelleme által
telítodj bubájjal, varázzsal,
s enyém vagy óhatatlanul.
Oly lelket adott neki a sorsa,
mely mind elobbre tör zablátlanul,
a földi örömöket átugorja
vad törtetésében vakul.
Most majd velem próbálja sorba’
az élet dibdábságait,
ugráljon, szálljon, bámuljon vacogva,
s örökös szomjuságait
étel s ital ajkánál csak fokozza;
lelkének enyhet nem talál soha;
s ha ördögnek magát el nem is adta volna,
mégis el kéne buknia!

Egy diák belép

DIÁK
Alig pár napja vagyok itt,
hozott az áhitat s a hit,
hogy lássam a férfit, s véle beszéljek,
kit mind-mind hódolón idéznek.

MEFISZTÓ
Boldoggá tesz ez a bókolás!
Kit látsz, csak olyan, mint bárki más.
Nos, dolgaid hogy állanak?

DIÁK
Esengem pártfogásodat!
A kedv hozott és a lelkesedés,
vérem friss, pénzem se kevés;
jóanyám marasztalt, ámde hiába;
hadd szedjek valamit koponyámba.

MEFISZTÓ
Jól eltaláltad a helyet.

DIÁK
Szökném is már, hogy oszinte legyek:
e falak itt s ezek a termek
cseppet sem üdítik a lelket.
Szuk és nyomasztó e világ,
szemem zöld foltot, fát se lát,
s a tanteremben s padjainkban
hallás, látás, gondolat illan.

MEFISZTÓ
Szokás kérdése, kedvesem.
A csecsemo se kapja be
az emlot rögtön szivesen,
de késobb legfobb öröme.
A bölcsesség keblén, meglátod,
naponta no majd boldogságod.

DIÁK
Nyakában csüggni szívem vágya-vágyik!
De mondd: hogyan juthatnék el odáig?

MEFISZTÓ
Mielott többet mondanál:
miféle szakmát választanál?

DIÁK
Foleg roppant tudásra vágyom,
mindent, mi van a nagyvilágon,
s van égben is, felfogni nyomban
a Tudományt s Természetet!

MEFISZTÓ
Látom, a legjobb nyom vezet;
csak szét ne szórd magad e buzgalomban!

DIÁK
Testem-lelkem csak ennek él;
de mért tagadnám: várva várom,
hogy ünnepek áldott idején
kissé vígadjak is a nyáron.

MEFISZTÓ
Használd idod, hisz oly sebesen itthagy;
a rend beosztásra tanít majd.
Fiam, tanácsolom tehát,
próbáld eloször a logikát.
Itt szellemed majd megtörik,
spanyolcsizmába gyömöszölik,
hogy ezután már ne ingatag
járja útját a gondolat,
fel s le bolyongva botorul,
lidércként keresztül-kasul.
S egy szép napon be kell te lásd:
mit eddig mint evést-ivást
egybol tettél és mindennapos,
egy! ketto! három! kell ahoz.
Úgy dolgozik az elme-muhely,
mint a takács a mestermuvel:
száz szálat ránt egy billenés,
és a vetélok fel- s lecikáznak,
látatlanul folynak a szálak,
csak egy ütés, és kész ezernyi kötés.
És jo a bölcs s kezeskedik,
meggyoz, csak ekkép történhetik:
egybol ketto, ebbol pedig
három meg négy következik,
s ha egy és ketto nincs elébb,
három sose lett volna, s négy.
Dicsérik ezt mindenha diákok,
de mégse lehetnek jó “takácsok”.
S ki elevent óhajt ösmerni, lemérni,
a lelkét uzze annak elébb ki,
így majd kezében lesz a Rész,
de sajna! Hiányzik a lelki Kötés!
Encheiresin naturae - a vegytanban neve,
mely hogy, hogy nem, magát csúfolja meg vele.

DIÁK
Itt-ott nem értelek, belátom.

MEFISZTÓ
Könnyebb lesz nemsoká, barátom,
ha tudsz már mindent redukálni,
és kelloképp klasszifikálni!

DIÁK
Mindettol úgy zúg a fejem,
mintha malomkerék forogna benn.
MEFISZTÓ
Aztán elobb akármi másnál,
köss ki fiam a metafizikánál,
hogy mindent mélyen megragadj,
mit meg nem tur az emberagy;
s mit felfog, vagy felfogni rest,
szót lelj rá, tündökletest.
E félévben még, gyermekem,
a rend álljon elso helyen.
Egy napra öt órát vegyél;
harangütésre helyt legyél!
Már otthon készülj és magolj,
több paragráfust szedj be jól,
hogy majd észleld világosan:
mást sem mond, mint mi a könyvbe’ van;
de szorgosan jegyezd szavát,
mit Szentlélek sugallatát!

DIÁK
Kétszer nem mondatom magamnak!
Hasznomra válik ez nekem;
amit papírra vet kezem,
még otthon is lesz haszna annak.

MEFISZTÓ
De válassz végre már szakot!

DIÁK
Nagy kedvem nincs, teszem, a jogi tudományhoz.

MEFISZTÓ
Megértem, s tán közel járok okához,
jól tudván, mi is az a jog.
Öröklodnek jogok s szokások,
mint végtelen kórság tovább,
mely nemzedékrol nemzedékre szállott,
s ország országnak adja át.
Az ész ármánya, jótett kínra válik,
késo unoka, jaj neked!
Azonban sajna, velünkszületett
jogunkért síkra ki se száll itt!

DIÁK
Utálatom csak növeled.
Akit tanítsz, boldog lehet!
Már-már a teológiára mennék!

MEFISZTÓ
Tévútra vezetni kit se szeretnék!
E szakban, nézetem szerint,
a hamis út alig kerülheto el,
és benne annyi méreg rejtezik,
hogy balzsamtól aligha különítheto el.
Itt is legcélszerubb, hogy csak egytol tanulj,
de arra esküdj is vakul!
Mi fo - kapaszkodják a szóba!
S megnyílik záros kapu-módra
a Bizonyosság Temploma.

DIÁK
A szónak maggal is kell bírnia!

MEFISZTÓ
Igaz! De még ezért magad gyötörni káros,
mert hol a fogalom hiányos,
idején lelhetsz kello szót oda.
Lehet szavakon lovagolni,
szóból egész rendszert koholni,
hitet építeni rá elore,
s még egy betut sem csenhetsz el belole.

DIÁK
Bocsásd meg, hogy mindegyre kérdezek még,
de hátra volna valami:
néhány velos szót hallani
az orvostanról is szeretnék.
Mert három év rövid ido,
s Uram! be tágas a mezo!
Ám csak egy piciny útmutatást,
s könnyebben járunk a csapáson.

MEFISZTÓ
(magának)
Megúntam e száraz hanghordozást,
az ördögöt kell újra játsznom.
(Hangosan)
Megösmervén az orvostant te is,
s átbúvárolván kis- meg nagyvilágot,
Istenre kell hagynod, belátod,
végtére is.
Könyvmoly buzgalmad itt lehet akármi bosz,
ki mennyit képes, csak annyit tanul.
Ki kello percben tetteros,
csupán az boldogul.
Csinos vagy és jó szál legény,
bátorságért szomszédba nem mész,
és ha magadban bízni vagy szerencsés,
bízik benned más is, ne félj.
Kivált a nokkel tudj te bánni!
Tudd, hogy minden jajuk, bajuk,
bár száz fajuk,
mind-mind egy pontból kell kúrálni.
S csak félig légy becsületes,
megnyertél ifjat, vént vegyest.
Elobb cím kelletik, hogy bizonyíthasd,
tudásod másokénál többet ér,
s kezed üdvözletül már oly holmit tapinthat,
mihez más csak többéves harccal ér.
Tudd módját, mint nyomkodd a pulzust,
s a karcsu derekat, kacsintva, huncut
vizsgálódással kapjad át:
nem fuzte be nagyon magát?

DIÁK
Az ember tudja itt, mihez kell fognia.

MEFISZTÓ
Fiam, fakó minden teória,
s a lét aranyló fája zöld.

DIÁK
Ez már nekem álom-szineket ölt.
Még egyszer bár terhelhetnélek,
hogy újra halljam bölcsességed?

MEFISZTÓ
Adok, amennyit adhatok.

DIÁK
Még menni képtelen vagyok;
emlékkönyvem átnyujtom, íme, vedd el,
ha megtisztelnéd kézjegyeddel!

MEFISZTÓ
Örömest! (Ír s visszaadja)

DIÁK
(olvassa) “Eritis sicut Deus, scientes bonnum et malum.”
(Hódolattal becsukja, ajánlja magát)

MEFISZTÓ
Kövesd csak os igéjét kígyó nagynénikémnek,
megkeserüli még a te bosz istenszerüséged!

FAUST
(megjelenik)
Nos hát, hová megyünk?

MEFISZTÓ
Ahová akarod,
kis-, nagyvilágod mind bejárhatod,
s mely öröm ér, mely hasznát látod,
míg e kurzust végigpotyázod!

FAUST
E nagy szakállhoz semmiképp
sem illik a könnyelmüség.
Balul üthet ki ez a próba;
magam soha neki se vágtam volna,
mások közt megkisebbedem;
örökké zavarba esem.

MEFISZTÓ
Ne félj, komám, elmúlik ez bizonnyal;
egy csepp önbizalom, és élni tudsz azonnal.

FAUST
S a háztól el mivel megyünk?
Hol a lovad, kocsid s a szolgád?

MEFISZTÓ
Csak szétterítjük köpenyünk,
repít az, érti ám a dolgát.
Lévén e vállalat merész,
cókmókod is legyen kevés.
Csak még egy kit tüzes párát kell hogy keverjek,
s a földrol egykettore felvet!
S ki könnyu, gyorsan felfelé lebeg;
új pályád kezdetén szívbol köszöntelek!


AUERBACH PINCÉJE LIPCSÉBEN
Vidám legények dáridója

FROSCH
Nincs röhögés? Itóka sem kell?
Ebadta, sok sanyaru-vendel!
Mint egy rakás nyirkos törek,
s máskor a tuz majd felvetett!

BRANDER
Magadra vess! Ma nem bolondozol,
malacságod, kópéságod sehol.

FROSCH
(egy pohár bort a fejére önt)
Ne, mindketto!

BRANDER
Disznó! Pimasz!

FROSCH
Tiköztetek se legyek az?

SIEBEL
Ki innen a kötekedot!
Hörpints, nyakalj, oszt elo a tüdot!
Nosza! Juhhú!

ALTMAYER
Ne ordibálj, parasztja!
Vattát ide! A fülem megszakasztja!

SIEBEL
Ha visszhangzik a boltozat,
évezhetem csak basszus hangomat!

FROSCH
Ha nem tetszik neki, menjen a nyavalyás!
Á-trállárálá!

ALTMAYER
Á-trállárálá!

FROSCH
Megvolt a hangolás. (Énekel)
“A római szent birodalom
együtt ugyan mitol vagyon még?”

BRANDER
Be ronda dal! Politikai dal!
Rút dal! Inkább áldanátok az Istent,
hogy Rómához közötök semmi sincsen!
Legalábbis nekem valódi nyereség,
hogy császár nem vagyok, csak kancellár se még;
ha már szükségünk volna vezetore,
válasszunk pápát egykettore!
Bízvást tudjátok, errenézt
mi dönti el a jelölést.

FROSCH
(énekel)
“Szállj magasra, csalogány,
köszöntsd tizezerszer a babám!”

SIEBEL
Azt ugyan senki se! Ne halljam a nevét se!

FROSCH
Köszöntsd s csókold meg ot! Nem hallgatok azért se!
(Énekel)
“Nyisd ki, szép az éjszaka,
nyisd ki, o virraszt, maga!
Csukd be, hogyha megvirradt.”

SIEBEL
Jó, csak dalolj, dalolj, magasztald ot sokat!
Fogok én még nevetni egyszer!
Engem már vízre vitt, ne félj, te sem menekszel!
Lidérc legyen a babája, nem én!
A keresztúton véle az hetyegjen!
Vén bak, mely járt a Szent Gellért-hegyén,
jó estét néki szöktiben mekegjen!
Egy tisztességes, hús-vérbol való
legényt nem érdemel lotyó.
Tehát itt senki se köszöntse!
Inkább az ablakát töröm be!

BRANDER
(asztalra csap)
Elég! Most rám figyeljetek!
Urak, én tudom, mi az élet;
ezek fülig szerelmesek;
állapotjuk kivánja meg,
hogy adjak most nekik valami szépet.
Kezdem! Jó dal s újfajta is!
A végsort fujjátok ti is! (Énekel)
Pincénkben egy patkány lakott
zsírtól, vajtól kövéren;
eresztett haskót oly nagyot,
nem volt szebb Lutheré sem.
A kukta mérget tett elé,
s úgy megbetegedett belé,
mintha szerelmes volna!

KÓRUS
(bömbölve)
Mintha szerelmes volna!

BRANDER
Futkosni kezd most té s tova,
tócsákból inni kíván,
mindent szétrága-karmola,
nem enyhít ez se kínján.
Bajában fel- s leszökdösött,
s olyan keservesen nyögött,
mintha szerelmes volna!

KÓRUS
Mintha szerelmes volna!

BRANDER
S ihol fényes nappal vakul
benyargal a konyhába,
a sutba bú, remeg, lapul,
fujtat-szuszog kínjába.
Kacagja mérgezoje: “hú,
most likba utoljára fú,
mintha szerelmes volna!”

KÓRUS
Mintha szerelmes volna!

SIEBEL
Halljátok a sok bamba, hitványt!
Bizony dicso cselekedet
kiirtani egy árva patkányt!

BRANDER
Patkányok kedvesek neked?

ALTMAYER
Te pókhasú, mit kell megérnem?
Úgy megvert a nyomoruság,
hogy egy felpuffadt pocegérben
saját sorsod látod csupán?

Faust és Mefisztó megjelenik

MEFISZTÓ
Elotte minden más dolognak
jókedvu társaságba hozlak,
hogy lásd: a létet mily könnyen veszik.
Minden nap ünnep e népségnek itt.
Kevéske ésszel, nagy pofával,
mint macskakölykök a farkuk után,
forognak egy helyben bután.
S mígcsak fejük fájni nem átall,
s amíg le nem jár a hitel,
nem is törodnek semmivel.

BRANDER
Ezek valami hosszú útról
jonek, lerí szokatlan módijukról;
egy órája sincsenek itt.

FROSCH
Úgy vélem magam is! Lipcsénk tetszik nekik!
Egy kicsi Párizs ez, pallérozgatja népét.

SIEBEL
Minek néznéd e két urat?

FROSCH
Ne félj, fiu! Igyunk meg egy pohár bort,
s mint egy lógó gyermekfogat,
orrukból a nyüvet egybol kirántom!
Ugy gondolom, nemes házból valók,
mert dölyfösek s finnyás-utálkozók.

BRANDER
Szemfényvesztok, fogadni mernék!

ALTMAYER
Alkalmasint.

FROSCH
Kifirtatom ma még!

MEFISZTÓ
(Faustnak) Nem érzi ez a csocselék
a Sátánt, bár nyakukban ul rég!

FAUST
Üdvözletünk, urak!

SIEBEL
Viszont, és köszönet.
(Mefisztót oldalról végigmérve, halkan)
Egyik lábára mért biceg?

MEFISZTÓ
Megengednétek, hogy közétek uljünk?
Ha már nincs jó ital, legalább idebent
szép társaságtoknak örüljünk.

ALTMAYER
Finnyás ember vagy, annyi szent!

FROSCH
Rátótról késon kerekedtetek fel?
Tán Istók bácsinál valátok lakomán?

MEFISZTÓ
Ma elkerültük, kiskomám;
De a minap beszéltünk az öreggel.
És emlegette öccseit, de szépen!
S megkért üdvözlenünk titeket, a nevében.
(Frosch felé bókol)

ALTMAYER
(halkan) Megkaptad! Érti ez!

SIEBEL
Nagy szélhámos lehet!

FROSCH
Megállj, elbánok én veled!

MEFISZTÓ
Ha nem csalódom, az imént
kimívelt torkok kara harsant?
E boltiven orgonaként
kell visszhangoznia a dalnak!

FROSCH
Most már tudom: énekmuvész!

MEFISZTÓ
Ó, nem! Bár nagy a kedv, a képesség kevés.

ALTMAYER
Fujj valamit!

MEFISZTÓ
Akármennyit, ha tetszik!

SIEBEL
De aztán új darab legyen!

MEFISZTÓ
Spanyolhonból jövünk egyenesen,
ahol a jó bor jó dallal vetekszik. (Énekel)
Hej egyszer egy királynak
egy nagy-nagy bolhája volt -

FROSCH
Hallottátok! Bolhája! ez igen!
Jobb vendégem ne is legyen!

MEFISZTÓ
(énekel) Hej egyszer egy királynak
egy nagy-nagy bolhája volt,
fogadta ot fiának,
s mindent rátékozolt.
Szabójának kiáltott,
s a jó szabó futott,
az úrfinak kabátot
és pantallót szabott.

BRANDER
De óva intsd a kecskét, az ebadtát,
pontos mértéket vegyem ám,
s, ha kobakja kedves a nyakán,
ráncot ne vessen az a nadrág!

MEFISZTÓ
Bársonyba és selyembe
bujtatták ot belé,
szép fodrok tarka rendje
s kereszt is díszité.
Miniszter lett a bolha,
viselt nagy csillagot,
s testvérei hosszu sorba’
urak s udvarnagyok.
Sanyargatá az udvart,
minden hölgyét, urát,
már bolha csipdesett, mart
királynét, szobalányt.
Megfognuk és megölnük
tilos nekik, ha mar.
Mi fogjuk és megöljük
meg ám, de még hamar!

KÓRUS
(kurjongatva) Mi fogjuk és megöljük
meg ám, de még hamar!

FROSCH
Bravó, bravó! Ez igen!

SIEBEL
Minden bolhával így legyen!

BRANDER
Köpd ujjad, s fogd a bestiát!

ALTMAYER
Vivát a szabadság! A bor vivát!

MEFISZTÓ
A szabadságra én bizony jószívvel innám,
hogyha boraitok jobbak volnának itt, lám!

SIEBEL
Többször ne merd mondani, hékám!

MEFISZTÓ
Ha nem venné a korcsmáros zokon,
én ezt a tisztelt társaságot,
pincénk javával itatnám most.

SIEBEL
Ide vele, én vállalom!

FROSCH
De nagy pohárral adj, dicsérhessük nyugodtan!
Ne szukölködjünk kóstolóban;
ha már itélni kell, komám,
hadd szívjam tele a pofám!

ALTMAYER
(halkan)
Tán Rajna-menti borcsiszárok?

MEFISZTÓ
Nosza, fúrót ide!

BRANDER
Hát ezt ugyan miért?
Hordótok tán az ajtóban hagyátok?

ALTMAYER
Van ott egy kis kosár s abban szerszám elég.

MEFISZTÓ
(átveszi a fúrót, majd Froschhoz)
Mondd hát, milyen fajtát óhajtasz?

FROSCH
Hogy értsem ezt? van többféle borod?

MEFISZTÓ
No rajta! Csak válasszatok!

ALTMAYER
(Froschhoz)
Úgy látom, cimborám, már nyaldosod az ajkad!

FROSCH
Ha már választhatok, legyen jó Rajna-menti!
Jobbat, mint szép hazánk, nem adhat úgyse senki.

MEFISZTÓ
(miközben Frosch helyén az asztal szélébe lyukat fúr)
Egy csepp viaszt ide, jó lesz alkalmi csapnak!

ALTMAYER
Szemfényvesztés! Vigyázz, becsapnak!

MEFISZTÓ
(Brandernak)
S neked?

BRANDER
Legyen champagne-i bor,
olyan, amely pezsegve forr!

MEFISZTÓ
(fúr)

Az egyik már csinált viaszdugót,
s bedugta vele a lyukat

BRANDER
Ne kerülj minden idegent el!
Messzirol jönnek a csodák!
A francúzt gyulöli minden jó német ember,
bezzeg megissza a borát!

SIEBEL
(mialatt Mefisztó az o helyéhez közeledik)
Biz én a savanyút nem kedvelem,
adj egy pohárka édesebbet!

MEFISZTÓ
(fúr) Neked hát tokajit eresztek.

ALTMAYER
Ne játsszatok tovább velem!
Csúful felültet minket ez az ember!

MEFISZTÓ
Ej! e nemes vendégsereggel
merész vón ily tréfálkozás.
Mondd hát hamar! s idevigyázz!
Milyen borral szolgálhatok hát?

ALTMAYER
Mindegy! Ne teketóriázz!

MEFISZTÓ
(miután minden lyukat kifúrt és bedugaszolt,
különös mozdulatokkal) Fürtök a tövecskén,
szarvak a bakkecskén,
a bor zamatos, szölleje fából,
csurran az asztal falapjából!
Nézz a természet mélyibe,
higgy, s a csoda eljo ide!
Dugót kiránts, aztán ivás!

MIND
(kihúzzák a csapot; s kinek-kinek az óhajtott
bor csurog poharába)
Csodás kút! Nékünk folydogálsz!

MEFISZTÓ
Egy csepp se folyjon el, vigyázz!

MIND
(újra isznak, énekelnek)
Hej, gyöngyélet ez az élet.
Száz disznóval nem cserélek!

MEFISZTÓ
Ha vígan megy sora, nézd meg, így fest e nép!

FAUST
Jobb volna innen elszelelnünk.

MEFISZTÓ
Figyeld, az állat most miképp
s mily szépen ütközik ki bennük!

SIEBEL
(vigyázatlanul iszik,
a bor a földre ömlik, tuzzé változik)
Segítség! Tuz! A pokol ég!

MEFISZTÓ
(a tüzet csillapítva)
Jó elemem, nyugodj te még!
(A korhelyekhez)
Csak kóstolója volt a tisztítótüzeknek!

SIEBEL
Megállj, bitang! A borödön veszem meg!
Nem kötsz te mégegyszer belénk!

FROSCH
Ha jó dolgod van, többet nem ajánlom!

ALTMAYER
Ajánlanám neki a sürgos eltünést!

SIEBEL
Ki látott már ilyen csibészt,
hogy hókuszpókuszával ideálljon!

MEFISZTÓ
Hallgass, vén borzsák!

SIEBEL
Seprünyél!
Kötodni ez velünk merészel?

BRANDER
Megállj! Ép borrel úgyse mész el!

ALTMAYER
(kihúz egy csapot az asztalkából, tuz csap arcába)
Égek! Égek!

SIEBEL
Bubájosság van itt?
Szúrd le a gaz sehonnait!

Kést rántanak, nekirohannak Mefisztónak

MEFISZTÓ
(méltóságteljesen)
Ál-kép, ál-beszéd,
csavard el az eszét,
itt se légy, ott se légy!

Hökkenten bámulnak egymásra

ALTMAYER
Mily szép vidék ez? Hol vagyok?

FROSCH
Szolohegy? Csakugyan!

SIEBEL
S hány fürt imitt-amott!

BRANDER
Szép zöldelo lugasban ültök,
és mennyi to! s micsoda fürtök!

Siebelt orron ragadja; a többiek
kölcsönösen kést fognak egymásra

MEFISZTÓ
(mint fent)
Káprázat, vesd le hályogod!
Hadd lássák ördögi incselkedésem!

Fausttal eltunik; a legények eleresztik egymást

SIEBEL
Mi ez?

ALTMAYER
Mi ez?

FROSCH
Az orrodon a késem?

BRANDER
(Siebelhez)
Én is orrot szorongatok!

ALTMAYER
Irtóztató ütés nyargalta át a testem!
Széket ide, míg el nem estem.

FROSCH
Mi volt ez? Mondjátok, mi volt?

SIEBEL
Hol a cudar? Ha meglegyintem,
nem iszik többé soha bort!

ALTMAYER
A pinceajtón száguldott ki innen -
bizony, egy hordón lovagolt -
mint ólom, oly nehéz a lábam.
(Az asztal felé fordul)
S vajon a bor még foly-e, lássam?

SIEBEL
Káprázat volt, bubáj, csalás!

FROSCH
Azt hittem, bor, mi tagadás.

BRANDER
S a szolo - mi volt igazában?

ALTMAYER
Még mondja valaki, ne higgyünk a csodákban!