jwgoethe

MAGAS BOLTHAJTÁSÚ, KESKENY GÓTIKUS SZOBA
Hajdan Fausté, azóta is változatlan.
Mefisztó elolép egy függöny mögül.
Miközben föllebbenti és hátranéz, Faust látható,
egy ódivatú nyoszolyán elterülve

MEFISZTÓ
Nyugodj itt, te szegény! Ravasz
szerelmi háló foglya lettél!
Kit Heléna bénít meg, az
egyhamarjában észre nem tér.
(Körülnéz)
Föl-, le-, szétnézek a szobában,
s mindenfelé a régi rend fogad;
csak a pókháló több, mint hajdanában,
s a színes ablak lett homályosabb;
beszáradt a tinta, a papiros
sárga, de meghagyták az évek,
sot itt a toll, a bizonyos,
mely által Faust lelke az ördögé lett.
Igen! A lúdtoll belsején
száradt vércsöppje, mit kicsaltam én.
Melyik mugyujtonek ne fájna
a foga ilyen ritkaságra!
A régi kampón lóg a régi ködmön;
s ama csíny jut eszembe rögtön:
egy nebulót oktattam itt,
tán még ma is azon rágódhatik.
Kedvem támad, hogy benned, egykor
viselt, meleg prému kabát,
kidüllesszem a mellem, mint professzor,
ki csalhatatlannak hiszi magát.
Ám higgye a tudós, a boldog;
az ördög errol rég lemondott.

Megrázza a szegrol leakasztott bundát;
kabócák, egyéb bogarak
és pillék rajzanak ki

A ROVAROK KARA
Ujjongva köszöntünk,
furfangos öreg!
Zümmögve kerengünk:
ismert a neved.
Nagy titkon elültetsz
pár csöppnyi petét,
s rajzunk ezerével,
nemzonk tefeléd.
A szív a hamisság
búvóhelye, oly
elrejtve nem élhet
prémben soha moly.

MEFISZTÓ
Mily meglepo öröm! Új nemzedék fogad.
Aki vetett, ido múltán arat.
Megrázom a vén göncöt emberül,
s imitt-amott egy még kipenderül.
Fel! Körbe-körbe! Százezernyi résben
bújjatok el, kicsikéim, serényen.
Régi dobozok várnak ott,
itt barna pergamentlapok,
cseréptégelyek porosodva
és a koponyák szemeodva.
A doh s a limlom kúsza halma
rovarok örök birodalma.
(Belebújik a bundába)
Född vállamat még egyszer, vén guba!
Fonök úr leszek újra ma.
De mit ér magam-adta rangom,
ha nincs, ki fonökének elfogadjon?

Meghúzza a csengot, melynek fülsérto,
átható hangjától megremegnek a csarnokok,
és felpattannak az ajtók

FAMULUS
(elobotorkál a hosszú, sötét folyosón át)
Mily hang tölt el borzadállyal?
Ing a lépcso, reng a házfal,
tarka ablakon keresztül
villámfény villog veszettül.
Padló pattog, s hull alá a
vakolat s mészpor szitálva,
s az ajtót, a kulcsra zártat
felpattantja a varázslat. -
Ott egy óriás alakja,
Faust kopott bundája rajta!
Rám néz, int a jobbja nékem,
megroggyan remegve térdem.
Fussak? Álljam a helyem?
Ó, jaj, most mi lesz velem?

MEFISZTÓ
(int neki) Ide, komám! - A neved Nicodemus.

FAMULUS
Az a nevem, nagyjó uram. - Oremus...

MEFISZTÓ
Ezt hagyjuk el!

FAMULUS
Tud rólam? Ó, be jó!

MEFISZTÓ
Tudok. Koros vagy s mégis tanuló,
öregdiák! A tudós is azért
tanul tovább, mert egyébhez nem ért.
Szerény kártyavárat így raknak ok,
s a legnagyobb ész sem tesz rá tetot.
De ti jól választottátok a mestert,
a nemes Wagner doktort, o közismert.
O a tudósvilág fo csillaga!
O tartja össze azt ma; általa
bovül a bölcsesség naponta.
Fülelo s hallgató tolongja
körül mindentudásra szomjan.
O a katedra óriása,
kulcsos Szent Péter földi mása,
a Lentit s Fentit o feltárja nyomban.
Ma o a láng, és o a szikra,
hír s név, ha másé nem szilárd;
Faustét is elhomályosítja,
o az, ki mindent feltalált.

FAMULUS
Nagyjó uram, bocsánat, ha vitába
szállok önnel, szavába vágva:
Wagner nem szolgált rá e vádra;
szerénysége a legpáratlanabb.
A nagy ember megfejthetetlen
eltunésén búslakodik szünetlen,
s míg o meg nem kerül, vigasztalan marad.
Nem bolygattak meg semmit e szobában,
mióta Faustus messze jár;
e hely régi urára vár.
Alig merem betenni lábam.
Ugyan mely csillag tündököl fenn? -
Falat, ajtót inogni láttam,
zárak pattantak fel csodásan;
tudom, be nem jut ön különben.

MEFISZTÓ
A ház ura hol lelheto?
Vezess hozzá, vagy hívd elo!

FAMULUS
Tilalma szigorú nagyon.
Merjem zavarni? Nem tudom.
Hónapszám csak nagy muve láza szítja,
és csöndesebb a háza, mint a kripta.
A tudósok legkényesebbje
akár szénégeto lehetne,
kormos az orra, füle, arca,
szemét a füst pirosra marta;
minden perctol sikert remél,
kezében csípovas zenél.

MEFISZTÓ
Megtiltaná, hogy én belépjek?
Hisz meggyorsítom útját sikerének.
A famulus eltávozik, Mefisztó ünnepélyesen leül
Alig foglaltam helyet itt,
rég ismeros vendég közeledik.
De ezuttal fo-fo modern ez;
határtalanul szemtelen lesz.

BACCALAUREUS
(beront a folyosóról)
Kapu, ajtó nyitva áll mind!
Végre hát reménysugár int,
hogy az élo élni vágyik,
hulla volt bár szinte máig,
dohban, porban aszalódva,
az élettol is halódva.
E falak, e helyiségek
roskadtan várják a véget;
s ha meg nem szökünk, maholnap
az egész ház ránk omolhat.
Bátorságban nincs hiányom,
beljebb menni mégse vágyom.
Ámde mit kell fölfedeznem!
Nem itt álltam és remegtem,
nem itt izzadtam s szorongtam
hajdan, zöldfülu koromban,
s hittem vén szakállasoknak,
kik hetet-havat locsogtak?
Fóliánsokból hazudtak
ezt, azt, mit betéve tudtak,
mit tudtak, de ok se hittek;
önnön zátonyukra vittek.
Nini! Mintha egy a fülke
mélyében még ott csücsülne!
Félúton elhul a vérem,
o ül ott rotbarna prémben,
így láttam pár év elott
bolyhos bundájában ot!
Azt hittem tudós személy,
mert nem értem, mit beszél.
E fogás már mit se hat rám,
üssünk rajta a mihasznán!
Öregúr, ha a Léthe szürke árja
nem mosta át még e tar, reszketeg fot,
becsülve nézzen a tanári vesszot
kinott, régen látott diákra.
Ön az, ki annak idején;
de meroben más lettem én.

MEFISZTÓ
Jó, hogy behívta önt a csengo.
Akkor se kicsinyeltem én;
hisz a hernyó, a báb is a leendo
tarka lepkét festi elém.
Csipkegallér, bodoritott haj
töltötte még gyermeteg öntudattal. -
Copfja sosem volt, ugyebár? -
Lám, svéd frizurát hord ma már.
Rég láttam ily remek, merész fiút;
jaj, csak ne legyen abszolút.

BACCALAUREUS
Kedves öreg úr! Ez a hely a régi,
de lássa be, hogy az ido halad,
kár kétértelmuen beszélni;
élesebb a fülünk manap.
Ugratta a kamaszt, a hinni készet;
nem kellett ahhoz nagy muvészet,
amit ma nem mer senki sem.

MEFISZTÓ
A zöldfülu tacskó a meztelen
igazságot nem hallja szívesen;
ha aztán, ifjúsága múltán,
tulajdon borén tapasztalja durván,
kobakjából jön az, büszkén hiszi;
S “a mester bárgyú volt!” jelenti ki.

BACCALAUREUS
Vagy selma! - Hisz melyik tanár meri
az igazat szemünkbe mondani?
Míg komolyan s bölcs deruvel beadják
a jó fiúknak, tódítják, faragják.

MEFISZTÓ
Tanuláshoz ido kell, nem kevés;
látom, ön is inkább oktatni kész.
Néhány hold- s napfordulat, mit tagadjam,
gazdaggá tette önt tapasztalatban.

BACCALAUREUS
Tapasztalás! Köd s buborék!
Szellemünkkel versenyre nem kel.
Ismerje be, mero szemét,
amit eddig tudott az ember.

MEFISZTÓ
(némi szünet után) Rég sejtem ezt. Mily balga voltam,
mily sült bolond, csak most látom valóban.

BACCALAUREUS
Örülök ennek! Ez okos beszéd:
az elso agg, kinek van esze még!

MEFISZTÓ
Ástam, rejtett aranykincset kutatva,
s a sírvilág szenét vittem tovább.

BACCALAUREUS
Csak vallja be, különb-e tar kobakja,
mint ott azok az odvas koponyák?

MEFISZTÓ
(kedélyesen) Hogy mily goromba vagy, nem is tudod.

BACCALAUREUS
Kik németül bókolnak, hazugok.

MEFISZTÓ
(tolószékével egyre közelebb gördül a proszcéniumhoz,
a nézotérhez intézve szavait)
Nincs számomra itt fenn fény és szabad lég;
a tisztelt publikum tán befogad még?

BACCALAUREUS
Túl nagyra lát a roskadt agg, ha lenni
akar valami még, bár senki-semmi.
Az élet a vérben lakik, s ugyan
hol buzog úgy az, mint az ifjuban?
Pezsgo vérében friss ero kereng
s az életbol új életet teremt.
Ott mozgalom van s tettek televénye,
rátermett lép bukott gyöngék helyébe.
Míg mi bevettük felét a világnak,
önök mit tettek? Bólogatva vártak,
s ábrándoztak, tervet tervvel cserélve.
Igen! Hidegláz élete a vénnek,
már képzelt bajtól is vacog.
Ki harmincnál több évet élt meg,
az voltaképpen már halott.
Mindet le kellene bunkózni jókor.

MEFISZTÓ
Itt már az ördög is kifogy a szóból.

BACCALAUREUS
Ördög sincs másképp, csak ha én kivánom.

MEFISZTÓ
(magában) Az ördög mégis elgáncsol, barátom.

BACCALAUREUS
Az ifjúság szent hivatása ez!
Nélkülem a világ sötétbe vesz;
a nap nem kel föl, csak kedvem szerint;
a változó hold általam kering;
az ég az én utamra hint világot,
nekem virul a föld, amerre járok.
A csillagtábor intésemre támadt,
hogy beragyogja elso éjszakámat.
A filiszter-gondolkodás nyügében
vergodoket ki oldta fel, ha én nem?
Engem pedig csak szellemem vezet,
bátran követem benso fényemet,
s haladok önmagamtól ihletetten,
a fény elottem, a homály mögöttem. (El)

MEFISZTÓ
Távozz pompázva, te eredeti! -
Bosszantó volna fölfedezned,
hogy nincs oly bölcs vagy balga eszme, melyet
a múlt ne gondolt volna ki. -
De mireánk veszélyt ez mégse hozhat,
pár év múltán lehiggad és kiforr:
a must bármily bolondosan buzoghat,
mégis belole lesz a bor.
(A nézotéren ülo fiatalokhoz, akik nem tapsolnak)
Bár a fogadtatás hideg,
elnézem, jó fiúk, tinektek;
lássátok: az ördög öreg;
vénüljetek, úgy értitek meg!

VEGYKONYHA
Középkori elképzelés szerint; fantasztikus célokra alkotott,
terjedelmes, ormótlan készülékek

WAGNER
(a kemencénél)
A félelmes harangütések
rázzák kormos falú szobámat.
Közel a perc, mely végre véget
vet a komor várakozásnak.
Fény derengi át a sötétet;
mint eleven szén tüze, halvány
láng éledezget a lombik alján,
sziporkát szórva, mint a drága
karbunkulusko, a homályba.
Most egy fehér sugár ragyog!
Ó, csak szem elol ne veszítsem! -
Ki zörget az ajtón? Nagy Isten!

MEFISZTÓ
(belépve)
Üdv! Legjobb szándékkal vagyok.

WAGNER
(aggodalmasan)
Üdv, jó-csillagzat-hozta jó barát! (Halkan)
Fojtsa vissza lélegzetét s szavát,
a dicso mu mindjárt megszületik.

MEFISZTÓ
(halkabban)
S mi légyen az?

WAGNER
(suttogva)
Egy ember készül itt.

MEFISZTÓ
Ember? S e füstös oduba
mily szerelmespárt zárt be, mondja?

WAGNER
Isten ments! Nézetünk szerint csak ostoba
móka a nemzés régi módja.
A gyöngéd hely, hol élet kelt elo,
meg a belülrol buzgó ho ero,
mely vett s adott, s közelbol kölcsönözve,
majd távolból, önképét rakta össze,
megfosztatik rangjától e napon;
kéjelegjen, ha tetszik, a barom,
de az ember, ki legfobb lény a földön,
dicsobb, dicsobb leszármazásra törjön.
(A kemence felé fordul)
Ni, hogy ragyog! - Most már remélni merjük,
hogy ha száz anyagból keverjük
- a keverés a fontos, semmi más -
az embergyurmát gonddal, türelemmel,
mit zárt edényben, tuz felett kell
felfoznünk, párolnunk ezerszer,
titkon elkészül a nagy alkotás.
(Újból a kemence felé fordul)
Meglesz! Ime, tisztul a gyurma!
Miben hiszek, bebizonyul ma:
nem áll ellent a kísérletezo
elmének a természet semmi titka,
s mindazt, mit szervesen hoz létre o,
az ember kikristályosítja.

MEFISZTÓ
Ki hosszan él, sokat fedez fel,
számára semmi sem újság e földtekén,
a kristályosult emberfajt nemegyszer
láttam már vándoréveimben én.

WAGNER

(aki eddig állandóan a lombikot figyelte)
Villog, surusödik, dagad,
kész lesz szempillantás alatt.
Dorének látszik a nagy terv elobb,
de mi szemébe nevetünk a sorsnak,
s majd gondolkodni képes agyvelot
gondolkodó is létrehozhat.
(Elragadtatva figyeli a lombikot)
Gyöngéd erotol cseng-bong az üveg,
borong, derül; meg kell lennie nyomban!
Lám, már a legtörékenyebb
emberke ott ficánkol lombikomban.
Kívánhatunk többet mi s a világ?
Feltörve a titok pecsétje.
Hallgassa csak, mint folyik át
a hang tagolt és értelmes beszédbe.

HOMUNCULUS
(a lombikban, Wagnerhoz)
Hogy vagy, papus?
Nem volt ez tréfaság!
Jöjj és öleld meg szíved magzatát!
De csak vigyázva, szét ne törd üvegcsém.
A dolgokat így jellemezném:
szuk a mindenség a természetesnek,
a muvi dolgok zárt teret keresnek.
(Mefisztóhoz)
Itt vagy, bátyámuram, vén csínytevo?
Köszönöm, hisz ez a legjobb ido.
Áldom a sorsot, mely közénk hozott;
mivel vagyok, cselekszem is legott.
Gyürkoznék már a munka nehezéhez.
Kurtítsd meg az utat, te leleményes.

WAGNER
Egy szót! Kérdésekkel zaklatva, gyakran
tört rám ifjú, vén, s szégyenben maradtam.
Például senki sem fejtette még meg,
mért illik össze úgy a test s a lélek,
s ha egybeforrnak, mint kik sose válnak,
mi oka köztük az örök viszálynak?
Aztán...

MEFISZTÓ
Várj! Van nagyobb kérdés is ennél:
férj s feleség miért, hogy össze nem fér?
Barátom, itt zöldágra sose vergodsz.
Itt tenni kell, s épp ebben jár e gyerkoc.

HOMUNCULUS
S mit tegyek?

MEFISZTÓ
(az egyik oldalajtóra mutat)
Ott mutasd meg tudományod!

WAGNER
(egyre a lombikot szemlélve)
Nálad elbuvölobb fiút ki látott!

Az oldalajtó kitárul, s látni lehet
az ágyon elterült Faustot

HOMUNCULUS
(meglepodve) Ez már döfi! -
A lombik kisiklik Wagner keze közül,
Faust fölé lebeg és megvilágítja ot
Szép táj! - Cserjék borítják
a víz partját; vetkozo nok csoportja,
gyönyöruek! - A látvány egyre cifrább.
De egyikük társnoit túlragyogja,
s hosi vagy tán istentörzsbol eredhet.
Az áttetszo ragyogásba mártja lábát:
a lágy kristályhabokban a nemes test
így huti vére édes lobogását. -
De mily szárnycsattogás kél? Szét mi dúlja
a tiszta víztükört csobbanva, zúgva?
Riadtan szertefut a lánycsapat;
de a királyi no helyén marad
s büszkén látja, hisz ízig-vérig asszony,
hogy a hattyúherceg szelíd-furakvón
a térdéhez simul, mint hu lovagja.
De most a vízre köd lebeg
s a csodaszép jelenetet
suru fátylával eltakarja.

MEFISZTÓ
Összehordasz te itt hetet-havat!
Amily kicsiny, oly nagy fantaszta vagy.
Én mit se látok -

HOMUNCULUS
Sejtem. Északabbra
s ködös korban nottél te nagyra,
lovagi és papi limlom között;
hogy lenne tág látóköröd!
Csak a homályban vagy te otthon.
(Körültekint)
Csúcsíves, cafrangos köveknek
rút doha fojtja itt a lelket! -
Kutyául jár ez, annyit mondhatok,
fölébred s szörnyethal legott.
Hattyúk, szép nok forrás vizében:
sejtelmes álma ködbe vész;
hogy bírná ezt itt, ami nékem,
simulékonynak is nehéz.
Csak el vele!

MEFISZTÓ
Nem tudnék jobb megoldást.

HOMUNCULUS
Küldd csatába a katonát,
a fruskát vidd körtáncba folyvást,
s ne fájjon a fejed tovább.
De néki még jobbat javallhatok:
a klasszikus boszorkányszombatot,
melyet ma éjjel ülnek éppen.
Vidd oda, ott lesz elemében.

MEFISZTÓ
Ilyesmirol nincs tudomásom.

HOMUNCULUS
Hogy hírét sem hallottad, nem csodálom.
Romantikus rémek között vagy csak te honn;
légy klasszikus, ha rém vagy a talpadon.

MEFISZTÓ
És mely irányba kell vennünk utunkat?
A sok antik kolléga szörnyen untat.

HOMUNCULUS
Vígan élsz, sátán, északnyugat ormán,
de délkeletnek fordul most a kormány -
Nagy síkon fut a Péneiosz folyó
fák és bokrok közt, párás öble néma;
hegyszorosokba torkollik a róna,
s fölötte Pharszalosz, az új s az ó.

MEFISZTÓ
Elég! Legyen feledve valahára
a zsarnokság és szolgaság viszálya.
Unalmas ez; mert régi háborút
feledve már újat kezd táboruk;
s hátuk mögött - észre sosem veszik -
csupán Asmodeus ingerkedik.
Itt dol el a szabadság ügye! - mondják;
s lám, szolgák ellen harcolnak a szolgák.

HOMUNCULUS
Most ne törodj a konok emberekkel,
ki-ki úgy áll ellent, ahogy lehet,
így lesznek férfivá a gyermekek.
Az a kérdés, hogyan ápoljuk ezt fel?
Ha van szered, próbáld ki szaporán;
ha nem segíthetsz rajta bízd reám.

MEFISZTÓ
Brockeni labdacs még akadna éppen,
de a pogányság zára áll elébem.
Nem volt nagy nemzet a görög soha!
De a szabad gyönyörök mámora
emberszivet derus bunökre indít;
mi komoran fogunk vétkezni mindig.
Nos, mit tegyünk?

HOMUNCULUS
Az elméd most se tompább:
s így rád a thesszáliai boszorkák
neve nem lesz hatástalan.

MEFISZTÓ
(sóváran)
Thesszáliai boszorkák! No lám csak!
Rég fúrja ez az oldalam.
Hogy éjrol éjre oda járjak,
ahhoz nem fulik a fogam;
de próbaúthoz...

HOMUNCULUS
Hol a köpönyeg?
Azzal kell most körültekerned
a lovagot! Kettotöket
elbír, mindeddig, e lebernyeg;
fényem vezet.

WAGNER
(aggodalmasan)
Hát én?

HOMUNCULUS
Magad
itthon muvelsz jelentos dolgokat.
Bújj pergamentet, gyujtsd recept szerint
az élet tényezoit össze mind,
és illeszd egybe azokat vigyázva.
A magva szép, de a mikéntje szebb.
Én meg kiruccanok a nagy világba
s az “i” beture pontocskát teszek.
Akkor a nagy terv sikerül,
és küzdelmedhez méltó lesz a béred:
pénz, tisztelet, dicsoség, hosszu élet.
Tudás, erény - talán az is kerül.
Élj boldogul!

WAGNER
(szomorúan)
Te is! Szívem nehéz.
Félek, hogy mindörökre messze mész.

MEFISZTÓ
Gyerünk hát délre! Eszerint
öcsémuramból vezeto lett.
(Ad spectatores)
A saját teremtményeink
végül is a fejünkre nonek.

KLASSZIKUS BOSZORKÁNYSZOMBAT - PHARSZALOSZI MEZOK
Sötétség

ERIKHTHÓ
Ez éjnek rémes ünnepére érkezem,
mint annyiszor, Erikhthó, én, a búskomor;
nem oly förtelmes, miként a gyalázatos
költok túlzó rágalma mondja... A bók s a gáncs
náluk bovében áll... Ím, újra elfakul
a szürke sátrak árjától a messzi völgy;
a gondtelt, borzadályos éj rémképe jo.
Hányszor újult fel az! s örök idokön át
felújul itt... Egyik sem engedi át a trónt;
nem adja azt, ki eroszak árán nyerte el,
s ero jogán ül ott. Ki nem szilárd ura
benso magának, kormányozná szívesen,
kevély önkénnyel szomszédjának szándokát...
De hajdan nagy példát adott e harcmezo:
mint ront eroszakosabbra az eroszakos,
a szép szabadság dús füzére miként szakad,
s élettelen babér zsarnokfot mint övez.
Itt tunt virágkoráról Magnus álmodott,
az ingó mérlegnyelvre ott Caesar figyelt!
Megmérkoznek; már tudja a világ, ki gyoz.
Vörös lángot vetnek körül az ortüzek,
kiontott vér visszfényétol párás a föld,
s kiket az éj csodás pompája oda csal,
a hellén mondák légiói sereglenek.
Tábortüzek körül a múlt sok-sok mesés
alakja lengedez kószán, vagy nyugton ül...
A hold bár csorba még, de tündöklon ragyog,
s széthinti nyájas fényét, míg emelkedik;
a fantomsátrak már sehol, csak kék tüzek.
De mily váratlan hullócsillag száll fölém?
Ragyogva megvilágít egy hús-vér golyót.
Életszagot orrontok. S nem közeledhetem
élokhöz, mert hisz nékik ártalmas vagyok,
rossz hírem költi ez, s hasznomra nincs.
Leszáll a gömb. Elorelátón távozom! (Elvonul)

A légi utasok a magasban

HOMUNCULUS
Még egyszer körülkerengek,
lent ijeszto láng vöröslik;
soha kísértetesebbet
nem láttam még, mint e völgy itt.

MEFISZTÓ
Mintha észak káoszára
nyitnék ódon ablakot,
annyi itt a ronda lárva,
itt is otthonos vagyok.

HOMUNCULUS
Nézd! Ott iszkol el sietve
egy nagy égimeszelo.

MEFISZTÓ
Tán inába szállt a mersze;
látta, mint tunünk elo.

HOMUNCULUS
Hadd szaladjon! tedd le inkább
lovagod, s amit remél,
teljesíti Meseország:
mindjárt új életre kél.

FAUST
(földet érve)
Hol van O? -

HOMUNCULUS
Nem tudjuk, de lesznek,
akik nyomára rávezetnek.
A lángokat kutatva járd,
fürgén nyomozz, míg tart az éjjel:
ki az Anyák közé leszállt,
megbirkózik minden veszéllyel.

MEFISZTÓ
Engem más bizgat itt; de jobb
tanácsot én magam sem adhatok,
mint ezt: háromfelé szakadva
induljunk a tüzek közé kalandra.
S te, csöppség, villogtasd elottünk
zengo fényed, ha össze kell verodnünk.

HOMUNCULUS
Így fog ragyogni harsonázva.
Az üveg zengo hangot ad, és vakító sugarat lövell
Gyerünk! Vadásszunk új csodákra!

FAUST
(egyedül)
Ó, hol van O? - Nem kérdezem tovább...
Ha nem ez a rög, mit O taposott,
ha nem csapdostak felé e habok,
akkor e lég horda az O szavát.
Csoda történt! Görög föld ez alattam!
Tudtam, amint megérintette talpam;
álmomba izzó szellem tört be, s tüstént
lábra álltam, lélekben Antaeusként.
Együtt lelek itt minden csodalényre,
lássuk, mit rejt a lángok szövevénye? (El)

A FELSO PÉNEIOSZNÁL

MEFISZTÓ
(fürkészve tekint körül)
Amíg e kis tüzek között keringek,
az idegenség szívem elszorítja,
minden csupasz, a pendely vajmi ritka:
ledér sphinxek, pimasz, otromba griffek;
göndör hajú és szárnyas lények ezre
vetül elolrol-hátulról szemembe...
Én mondom, az illetlenség barátja,
hogy ez az antik fajzat túl parázna;
korunk ízlését rájuk kényszerítve,
divatos mezt kellene húzni mindre...
Be rusnya nép! Mégis tudom a rendjét,
köszönnöm illik, én vagyok a vendég...
Minden jót, szép hölgyek s ti csudavének!

GRIFF
(recsego hangon)
Nem csudavének, hanem csudalények! -
Csúf név a vén. Mindegyik szóban ott
cseng az os to, amelybol származott:
véndely, vinnyog, vánnyadt, vanyiga, vinkó,
etimologice mind egybehangzó
s lehangoló.

MEFISZTÓ
A griffek nem ragoznak
ezek szerint, bár kedvvel ragadoznak.

GRIFF
(ugyanolyan recsego hangon, mint az elobb)
Az más! Ez a rokonság jól bevált;
szidhatják, mégis dicsérik kivált;
ragadj szép lányt, koronát, aranyat,
nagymarkúhoz Fortuna hu marad.

HANGYÁK
(óriási fajtájúak)
Aranyról van szó? Egykor tömegével
ástuk el azt a szirtodúkban éjjel;
de az arimaszposz-nép fölfedezte,
s rajtunk nevet most, mert elvitte messze.

GRIFFEK
Gyerünk hát, fogjuk oket vallatóra!

ARIMASZPOSZOK
Ünnep éjén az tiltva van.
Holnapra pedig volt-nincs arany,
kedvez tervünknek ez az óra.

MEFISZTÓ
(aki letelepedett a sphinxek közé)
Könnyu és jó megszoknom e vidéket!
Hisz mindenkit megértek itt.

SPHINX
Suttogunk halk szellemigéket,
te pedig testet adsz nekik.
Mondd meg neved, míg megtudjuk a többit.

MEFISZTÓ
Számos néven hittek ismerni eddig -
Nincs itt egy brit sem? E nép elcsatangol
csatamezoket, vízesést csodálni,
antik dohú romokra is kiváncsi,
pedig méltóbb célt lelne itt az angol.
Tanúskodhatnának, hogy láttak egykor,
mint old Iniquity-t, színpadjukon.

SPHINX
Honnan vették ezt?

MEFISZTÓ
Magam sem tudom.

SPHINX
No jó! De mondd, nem vagy-e kutatója
a csillagoknak? Mit hoz ez az óra?

MEFISZTÓ
(föltekintve)
Hull a csillag, ragyog a holdszelet fenn
s e meghitt helyre szívesen telepszem,
hol oroszlánborödtol átmelegszem.
Magasra törni nagyon is veszélyes;
adj fel talányt, szórejtvény is elég lesz.

SPHINX
Határozd meg, ki vagy, az kész talány.
Próbáld, hogy lényed lényegét megoldjad:
“Egyképp kell a jámbornak s a gonosznak,
annak vért kell, ha vív aszkéta-tornát,
ennek cinkos, ha járja a bolondját,
s mindketten Zeusznak, hogy eluzze gondját.”

ELSO GRIFF
(recsego hangon) Nem szívelem!

MÁSODIK GRIFF
(még recsegobb hangon)
Mért sündörög?

MINDKETTEN
Be rút! Nincs helye a griffek között!

MEFISZTÓ
(durván)
Úgy képzeled, csak karmod van kifenve,
s a vendég körme nem vág elevenbe?
Próbáld ki!

SPHINX
(szelíden)
Jó, maradj csak; majd belátod,
hogy miközöttünk nincsen nyugovásod;
otthon mulathatsz fejedelmi módon,
de itt rosszkedvu vagy, ha nem csalódom.

MEFISZTÓ
Ha föltekintek, vonzónak talállak,
de visszaborzaszt alul a vadállat.

SPHINX
Keservesen bunhodsz itt, te mihaszna,
mert mancsaink hibátlanok;
helyedet közöttünk e satnya
lólábbal nem találhatod.

Szirének hangicsálnak a magasban

MEFISZTÓ
Mily madarak hintáznak ott a
partmenti nyárfák tetején?

SPHINX
Légy résen! Már igen nagyokra
rakott igát e zöngemény.

SZIRÉNEK
Ó, miért is kell tinéktek
rút csodákhoz korcsosulni!
Nagy csapatban szárnyalunk mi;
halljátok, mint zeng az ének?
Így vigadnak a szirének.

SPHINXEK
(kigúnyolják oket,
ugyanarra a dallamra)
Hívjátok le oket onnan!
Mindahánynak ott a lombban
undorító héjakarma,
s aki felfülel a dalra,
rontva ütnek rajt azon.

SZIRÉNEK
Áldozzunk a tiszta vágynak,
mely az ég alatt elárad!
Félre most, gúny s rágalom!
És kedves vendégeinket
nyájas arc, derus tekintet
várja vízen, szárazon.

MEFISZTÓ
Csinos zöngék, vadonatújak,
hol a toroknak és a húrnak
hangja ölelkezon libeg.
Nekem hiába döngicsélnek:
fülem bizsergeti az ének,
csak a szívem marad hideg.

SPHINXEK
Szívrol ne szólj! Nincs foganatja.
Kebledben, mint arcod mutatja,
egy ráncos borzacskó fityeg.

FAUST
(odalép)
Milyen mesés! Csodálom élvezettel;
itt még a torzban is nagyságot fedezek fel.
Érezni vélem már a sors kegyét;
hová ragad e mélyértelmu kép?
(A sphinxekre)
Oidipusz állott lábánál ezeknek;
(A szirénekre)
és Ulixes ezek elott gúzsban tekergett;
(A hangyákra)
általuk gyult halomba az arany;
(A griffekre)
ok orizték híven s hiánytalan.
Bensomet új szellemmel hatja át a
dicso képek, nagy emlékek varázsa.

MEFISZTÓ
Különben átkoznád e fajzatot,
bár most igen szíveled oket;
hol a Kedvest keressük, ott
még a szörnyek is tetszetosek.

FAUST
(a sphinxekhez) Ti noi képmások, feleljetek:
ki látta Helénát közületek?

SPHINXEK
Nem értük meg korát, hisz Herkulesnek
kezétol maradékaink elestek.
Kheirónnál kell választ keresned;
a szelleméjben körbe itt üget;
ha szóba áll veled, mozdul ügyed.

SZIRÉNEK
Tejben-vajban fürdenél te!...
Hos Ulixes itt tanyázott,
s távozóban nem gyalázott,
rólunk o sokat mesélne;
még kevésbé titkolóznánk
teelotted; térj be hozzánk,
zöld tengerben kis szigetre.

SPHINX
Ó, nemes szív, ez kelepce.
Ulixes kötele helyett
jó tanácsunk tartson ma féken;
s megtudod azt, amit igértem,
ha a nagy Kheirónt megleled.

Faust eltávozik

MEFISZTÓ
(bosszúsan)
Mi szárnyal el s károg rekedten?
Szemmel követni lehetetlen.
E fürge madarak felettem
kedvét szegnék bármely vadásznak.

SPHINX
Gyorsabb e raj a téli szélnél,
Alkidész nyilának nehéz cél;
a sztümphalidák, ok cikáznak,
s e sascsoru, lúdlábú szörnyek
károgva minket üdvözölnek.
Szeretnének körünkbe jutni,
szerintük rokonok vagyunk mi.

MEFISZTÓ
(szinte ijedten)
Más pereputty is sziszeg ám ott.

SPHINX
Sohase aggódj emiatt!
Azok a lernai hydra rég levágott
fejei, mik ma is rátartiak. -
No, de mi lelt egyszerre, mondd csak?
Izegsz-mozogsz. Mily izgatott vagy!
Hová indulsz? No, csak szaladj hát!...
Látom, a lányok elcsavarták
a fejed. Sose zavartasd magad.
Menj üdvözölni bájos arcokat!
A lámíák ok, furfangos cemendék,
csupa mosolygó ajk és szemtelen kép,
tudják, a szatírnak mi kell;
baklábad náluk kész siker.

MEFISZTÓ
Maradtok? megtalállak visszatérve?

SPHINXEK
Igen!
Vegyülj a léha csocselékbe.
Sok ezredéve trónolunk mi helyben,
Egyiptomból mindmáig rendületlen.
S kik szemmel tartják helyzetünket,
nap- s holdszakaszt azoknak mink szabunk meg.
Népek sorsáról mi döntünk
óriás gúlák alatt,
árvíz, béke, harc köröttünk,
s arcunk egykedvu marad.

AZ ALSÓ PÉNEIOSZNÁL
Péneiosz vizektol és Nimfáktól körülvéve

PÉNEIOSZ
Élénkülj, te nádi zsongás!
Suttogj, testvérsás-zsibongás.
Dúdolj, fuz, zizegj, te lenge
rezgonyárfalomb fülembe,
míg álmomból ébredek!...
Ég-föld-rázó mély morajra
riadok föl, mely zavarja
békés hömpölygésemet.

FAUST
(a folyóhoz közeledve)
Hogyha jól hall a fülem még,
azt kell hinnem, hogy e cserjék
s fák lombkárpitján keresztül
emberfélék hangja csendül.
Tán fecsegnek a habok ma?
Vagy tréfás szello csacsogna?

NIMFÁK
(Fausthoz)
Jó lenne tenéked
a gyepre ledolnöd,
a husben erore
kapnál, te törodött;
élvezd a nyugalmat,
mely számkivetett;
dúdolva, csevegve
zárjuk le szemed.

FAUST
Ébren vagyok! Ó, tünemények,
kiket szememmel látni vélek,
maradjatok velem ti még.
Csodásan elfogódva állok!
Emlékek ok vajon, vagy álmok?
Egyszer már elbuvölt e kép.
A lágyan ringó, dús bozótnak
husén kis csermelyek lopódznak,
vizük nem zúg, halkan csobog;
s hol összefutnak az erecskék,
sekély vizu fürdomedencét
vájnak a kristályos habok.
Fiatal nok viruló teste,
a víztükörtol visszaverve,
a szemnek kétszeres varázs!
A fürdozo víg társaság hol
bátran úszik, hol félve gázol,
s van vízi harc, sikongatás.
Gyönyörbol ez elég lehetne,
legeltethetném, a szemem, de
gondolatom nem áll meg itt.
Tekintetem csak arra fordul,
hol a buja, zöld lombokon túl
a szép királyno rejtezik.
Mily csodás! Hány fejedelmi
hattyút látok útra kelni
a kis öblöcskék felol.
Ringanak kényes-szelíden,
de fejüket büszke ívben,
öntetszelgon szegve föl...
Most az egyik, aki nyilván
legrátartibb, mint a villám,
a raj közt utat hasít
felborzoltan, mintha tolla
hullámok hulláma volna,
s így nyomul a szent helyig...
Sima tollakkal, tündökölve
úszkál a többi hattyu föl-le
s remek viaskodásba fog,
hogy a riadt lányok figyelmét
szolgálatukról eltereljék,
s csak magukat féltsék azok.

NIMFÁK
Hajtsa most fülét ki-ki
a zöld partra s hallgatózzon;
lódobogást hallani
messzirol, ha nem csalódom.
Bár többet tudnék felole,
ki az éj gyors hírvivoje?

FAUST
Mintha ló vágtatna erre,
és alatta a föld remegne.
Szemem figyeld!
Nem várom a sikert
ezek szerint hiába?
Ó, csodáknak csodája!
Lovas poroszkál, erre tartva,
mily bátor, értelmes az arca,
lova a hónál is fehérebb...
Ráismerek, o Philüra
híres-nevezetes fia! -
Állj, Kheirón! állj! Beszédem volna véled...

KHEIRÓN
Mi az? Mi baj?

FAUST
Lassítsd meg léptedet!

KHEIRÓN
Nincs rá idom.

FAUST
Úgy hadd menjek veled!

KHEIRÓN
Ülj fel! Így kérdhetem meg útirányod
kényelmesen. Állsz s nézed a vizet;
átviszlek a folyón, ha úgy kivánod.

FAUST
(felülve)
Vígy bárhová. Örök hálám tied...
Ime, a jó tanító, a nagy ember,
ki hosi sarjakat dicson nevelt fel,
az Argonauták színét-virágát
s mind, kik alkotják a költo világát.

KHEIRÓN
Ne bolygasd ezt! Becsületet
Mentór képében még Pallasz se szerzett;
maguk feje után mennek az emberek
végül, mint kiket nem neveltek.

FAUST
Az orvost, ki minden gyökért
ismer, minden növényhez ért,
ki által enyhül kór, seb, gyötrelem,
testi-lelki eroben ölelem!

KHEIRÓN
Gyógyítottam harcban kapott
sebet, segítve hosökön, de
javasasszonyok és papok
léptek végül is örökömbe.

FAUST
Te igazi nagy férfi vagy,
ki dicséretre mit sem ad,
sot azt szerényen elkerüli,
mondván: nem o az egyedüli.

KHEIRÓN
Úgy látom, nagy képmutató vagy,
ki bókol a népnek s a trónnak.

FAUST
Annyit mégiscsak vallj be, hogy nagy
alakjait jól ismerted korodnak,
s tettekkel törtél az Eszményire,
idodet félistenként élve le.
Mondd meg tehát, a sok-sok hos szereplo
közül ki volt szerinted a legelso?

KHEIRÓN
A hos argonauták hajóján
mindenki bátor volt a maga módján,
kit-kit más-más ero hevített,
s miben a többi gyarló volt, segített.
A Dioszkurok diadalt arattak,
hol duzzadó ifjúság bája hathat.
Ha döntés, gyors tett társaik javát
szolgálta, helytállt a két Boreád.
Higgadt, bölcs, jótanács-tudó, eros
volt Iaszon, ez a nok-kedvelte hos.
És Orpheusz, a gyöngéd, halk, merengo,
hatalmas volt, ha lantot pengetett o.
Lünkeosz sasszeme megóvta sokszor
a szent hajót szirtektol, zátonyoktól.
Vésszel jobb együtt szembeszállani:
ha egy helytáll, dicsérik társai.

FAUST
S vajon hallgatnál Herkulesrol?

KHEIRÓN
Ó, jaj, sóvárgásom ne keltsd föl...
Phoebust nem láttam azelott,
sem Árészt, sem Hermészt, de látták
szemeim színrol színre ot,
az ember isten-ideálját.
Született király volt e szép, sot
elragadó ifjú, aki
bátyját, no meg a legigézobb
asszonyokat szolgálta ki.
Gaia nem szül még egyszer ilyet,
se Hébé égbe nem vezet;
dalért hiába küzd az ihlet,
hiába gyötrik a követ.

FAUST
A muvésznép hivalkodik csak,
véso olyat sosem farag.
A legszebb férfit, lám, leírtad,
s a legszebb norol nincs szavad?

KHEIRÓN
Eh!... Mit számít a noi szépség,
e kobe dermedt muremek!
Magam csupán oly lényt dicsérnék,
kiben friss életkedv pezseg.
A szépség csak magának áldoz,
de bárkit meghódít a bájos,
mint Heléna, kit vittem én.

FAUST
Vitted ot?

KHEIRÓN
A hátamon ült fenn.

FAUST
Az eszem úgy sincs már helyén,
s most még ily drága helyre ültem!

KHEIRÓN
Hajamba így kapaszkodott,
ahogy te most.

FAUST
Odavagyok
egészen! Mondd el, mint esett?
O az én egyetlen szerelmem!
Ó, hova, merre mentetek?

KHEIRÓN
Kérdésedre könnyu felelnem.
Dioszkur-bátyjai a szép hugocskát
rablók kezébol kiszabaditották.
S azok, kik gyoztek még minden tusán,
elszántan vágtak a futók után.
Az eleusziszi mocsár elott
megálltak a menekülok;
láboltak a fiúk, én úszva keltem által;
a lány leszállt, hízelkedoen
simogatta vizes sörényem,
s kecses-bölcsen, büszkén köszönte meg.
Mily ifjú báj! Vén szívem repesett!

FAUST
Tízéves volt csak!...

KHEIRÓN
Lám, hatott reád a
szövegkritikusok önámítása.
Az antik mondák noje különös lény.
Így festi ot le a poéta-önkény:
nem lesz se vén, se hervatag,
mindig kívánatos marad.
Zsengén csábul el, vénen is megejto;
nem sokra nézi az idot a költo.

FAUST
Hát álljon o is az ido felett!
Akhileusz is csak Pheraén lelte meg,
idon kívül maga is. Üdvök üdve
a szerelem a sors ellen kiküzdve!
S a páratlan formát életre én
vágyam hatalmával ne kelteném?
Az örök lényt, ki isteni ranggal ékes,
nagy s mégis gyöngéd, fennkölt s mégis édes!
Rég láttad; s én ma láttam ot, ki bájos
és szép, felette szép s felette csábos.
Gúzsban vergodik elmém s testi lényem;
nem élhetek tovább, ha el nem érem.

KHEIRÓN
Jó idegen! ki emberként rajong,
az szellemszemmel nézve sült bolond.
De pártfogol ma a szerencse,
mert minden évben csak pár röpke percre
szoktam betérni Aesculap
lányához, Mantóhoz, ki halk imát
rebeg, hogy adjon önhírére atyja,
sugározzon fényt az orvos-agyakba,
s a dore gyilkolást hagyassa abba...
O a Szibülla-céh legkedvesebbje,
nem rángatózik, jót tesz, szíve szende;
gyógygyökerekkel kis ido alatt
gyökeresen kiirtja bajodat.

FAUST
Nem kell gyógyulás, épeszu vagyok még;
hisz úgy többiekhez aljasodnék.

KHEIRÓN
Ne vesd meg a nemes forrást! Azonban
célunkhoz értünk. Szállj le gyorsan!

FAUST
Mondd, a kövecses medren át milyen
partra hoztál e rémes éjjelen?

KHEIRÓN
A Péneiosz s Olümposz közti róna
e föld, itt tört görög hadakra Róma;
nagy ország omlott össze itt, királya
futott, s polgár-vezéré lett a pálma.
Nézz föl! Magasztosan elotted áll
az örök templom, rásüt a holdsugár.

MANTÓ
(odabenn, álomba merülve)
Paták dobognak
lépcsoin templomomnak.
Kik jönnek? Félistenek?

KHEIRÓN
Úgy van!
Nyisd ki végre a szemed!

MANTÓ
(fölébredve)
Üdv! rád sosem várok hiában!

KHEIRÓN
Hisz templomod áll még szilárdan!

MANTÓ
Bolygásodnak nincs soha vége?

KHEIRÓN
Téged körülölel a béke,
míg keringek kedvem szerint.

MANTÓ
Én várok, s az ido kering.
Hát ez ki?

KHEIRÓN
O e hírhedett
éj örvényébol érkezett.
Helénának lett a bolondja,
Helénát kívánja rajongva;
hogy s mint kezdje, ez most a gondja;
aesculapi kúrára méltó.

MANTÓ
A lehetetlenért harcolni szép s jó.

Kheirón már messze jár

MANTÓ
Lépj hát be, vakmero, remélhetsz!
Ez a sötét út visz Perszephonéhez,
ki az Olümposz üreges
mélyében tiltott hírre les.
Ez az a hely, hol Orpheuszt beloptam;
vedd több hasznát! elore! gyorsan!

Alászállnak

A FELSO PÉNEIOSZNÁL, MINT AZELOTT

SZIRÉNEK
Be a Péneioszba mind!
Ússzunk hullámot kavarva,
énekeljünk dalra dalt, s a
csüggedt nép is örül megint.
Vízen kívül nem terem
boldogság! Menjünk sereggel;
vár reánk az Égei-tenger,
ott vidulnánk szüntelen.

Földrengés

SZIRÉNEK
Megfordul az ár pezsegve,
ágyában nem hömpölyög le;
víz torlódik, föld remeg,
part s meder füstol, reped.
Gyertek mind! Fussunk tova!
Nem hoz ránk jót e csoda.
Ékes, víg vendégsereg, fel!
Szép ünnepre vár a tenger,
hol csillámló hab locsolja
a fövenyt halkan csobogva,
hol kettozött Luna arca,
s szent harmat hull vízre, partra.
Ott szabad, mozgalmas élet,
itt riasztó földlökések;
aki nem fut, esztelen!
Borzadály ül e helyen.

SZEISZMOSZ
(a mélyben morogva és dübörögve)
Most még egy nyomást serényen,
toljuk vállal is keményen!
Hogyha a felszínt elérem,
nem lesz ott ellenfelem.

SPHINXEK
Mily riasztón reng a föld, és
mily szörnyu e rút dübörgés!
A talaj remegve ing már,
s minket jobbra-balra himbál!
Mily kegyetlen gyötrelem!
A pokol bár ellenünk tör,
mégse mozdulunk helyünkrol.
Csudamódon domborodva
földpúp támad. S föl ki tolja?
Az az agg, ki rég, de rég
osz már, s Délosz szigetét,
egy szülo not pártfogolva,
víz alól magasba nyomta.
Küzdve gyúrja, gyuri, tolja,
görcsösen feszül a karja,
görnyedt Atlaszként emel föl
altalajt s földet gyepestol,
ko, agyag, homok kifordul,
míg e békés partokon dúl.
Ferde sávot tép eként e
völgy nyugalmas felszinébe.
Szörnyerovel, meg se rogyva
- hátán roppant kokolonca -,
mint gyámszobrok óriása
áll, mellig még földbe ásva;
följebb hasztalan hatolna,
sphinxek súlya visszanyomja.

SZEISZMOSZ
Mindezt egyedül én csináltam,
ki fog derülni érdemem:
lehetne a világ ily szép s hibátlan,
ha én nem rázom s rengetem? -
Övezhetné a hegytetoket
a tisztán tündöklo azúr,
ha egykor nem tolom fel oket
festoi szép látványokul?
Az Éj s a Káosz megcsodálta,
e két nagy os, virtuskodásomat,
a Péliont s Osszát dobálva
labdáztunk, én meg a titáncsapat.
Így tomboltunk ifjú hévvel, de végre
megúntuk ezt, és két hegyet
odacsaptunk a Parnasszosz fejébe
galádul, mint egy dupla süveget...
Most Apolló elidozik ottan,
s boldog múzsák veszik körül.
Sot Juppitert is a magasba toltam,
ki trónján villámolva ül.
Erom ma is felszínre tör még
a mélységbol hatalmasan,
s új életre hívja e környék
víg lakóit harsány szavam.

SPHINXEK
Azt hinnénk, e tornyosuló
hegy osrégi a javából,
de láttuk, hogy a vajúdó,
föld mint lökte ki magából.
Bozótos erdo lepi a hegyet,
de szikla még sziklára hengereg;
a sphinxek rá ügyet se vetnek:
szent helyzetünkben semmi se rendíthet meg.

GRIFFEK
Minden résben aranypikkely,
aranyszemcse csillámlik fel,
Mily kincs! S el mások ragadják?
Rajta, szedjétek ki, hangyák.

ÓRIÁSHANGYÁK KARA
Ti fürgén hemzsegok,
föl, föl sietve,
az óriás erok
alkotta hegyre.
Csak résrol résre fel!
Gyorsan ki és be!
Nincs ott egy morzsa, mely
sokat ne érne.
Akármily eldugott
s bármily parányi,
rá kell a zegzugok
között találni.
A hangyálló rajok
mind azt kutassák.
Aranyat hozzatok,
ne a salakját!

GRIFFEK
Ide, ide az aranyat;
Halmára karmunk rátapad;
e legjobb fajtájú retesz
a nagy kincs gondos ore lesz.

PÜGMAIOSZOK
Honnan jöttünk, merre jártunk,
nem tudjuk, de itt vagyunk.
Köd elottünk, köd utánunk,
hipp-hopp, csak betoppanunk!
Mert víg életünknek áldott
fészke minden tartomány;
sziklaháton rés ha tátog,
törpében sincs ott hiány.
Törpe s törpeno serényen
dolgozik, mind mintapár;
nem tudhatjuk, hogy az Éden-
kertben is így volt-e már?
Mégis jobb itt, hol szerencse-
csillagunk feltündökölt,
mert sorsunk bármerre vetne,
buzgón szül anyánk, a föld.

DAKTÜLOSZOK
Egy éj alatt anyánk
megszült millió parányt,
s bármily pirinyó a porontya,
boven talál rokonra.

A PÜGMAIOSZOK VÉNEI
Itt remekul el-
fér huta, muhely!
Láss a dolognak;
gyoz, aki gyorsabb!
Kedvez a béke;
fegyvere, vértje
lesz a seregnek,
hogyha siettek.
Lepd el a bércet,
hangyaraj, és szedd
össze az ércet!
Daktüloszok, ti
bárha hüvelyknyi,
számra eros nép,
fát ide s rozsét
most a parázsló
tuzre, varázsló
szénégetocskék.

GENERALISSIMUS
Íjat a kézbe,
kócsag-ölésre,
mely sokezerszám
száll a tavacskán,
fészkel a partokon,
s büszke madár nagyon.
Rányilazunk!
Mind lekaszáljuk,
s felcicomázzuk
vassisakunk.

HANGYÁK ÉS DAKTÜLOSZOK
Senki se ment meg!
Hogy vasat öntsünk,
vasra veretnek.
Rázni bilincsünk
még ma csak árthat;
turjük igánkat!

IBÜKOSZ DARVAI
Vészkiáltások, riasztó
szárnyverések, tompa jajszó!
Mily nyögés, mily vad sikoly!
Még hozzánk is felhatol!
Mind, de mind halomra ölték,
vérüktol a tó vörös még.
És a ritka kócsag-ék a
torz mohóság martaléka;
mint bokréta, leng a hitvány
csámpás hájasok sisakján.
Bajtársak, ti tengereknek
vándor V-betui, gyertek,
bosszuljuk meg, mint rokon had,
vesztét annyi jó rokonnak.
Vérünk oértük folyik.
Irtsd a bestét holtodig!
(Krúgatva szélednek szét a levegoben)

MEFISZTÓ
(a síkon) Észak boszorkahadát még ráncba szedném
itt nem tart tolem a sok idegen rém.
Jobb tanya a mi Boszorkány-hegyünk:
ott eligazodunk, bárhol legyünk.
Ilse asszony kövén ül, s ránk ügyel,
csúcsán gubbaszt Henrik, s nem alszik el,
a két Horkantó rádörrent Elendre,
de ennek ezredévig ez a rendje.
Míg itt ki tudja, hogy alatta nem
hólyagzik-e fel a föld hirtelen?...
A völgyi sík úton vígan megyek,
s egyszerre csak mögöttem fölmered
egy hegy; túlzás hegynek neveznem,
de sphinxeimtol elválaszthat engem -
A völgy mentén alácikázva, lángok
lobogják még körül e furcsaságot...
Táncol, lebeg, hátrál, majd csalogat
s kacéran buvöl a ledér csapat.
Csak okosan! Bárhol lel jó falatra
a vérbeli ínyenc, el nem szalasztja.

LAMÍÁK
(Mefisztót maguk után csalogatva)
Rajta, elore!
Egyre tovább még!
S majd ha megállunk,
járjon a szájunk;
nagyszeru játék
futni elole;
adta kujonja,
hadd vezekeljen.
Mind nehezebben
botladozik, de
mégse marad le;
lába merev;
nyögve, de vonja,
s egyre követ!

MEFISZTÓ
(megáll)
Rút sors! Fajankó férfifajta!
Ádám óta méltók a szarvra!
Vének leszünk, de bölcsek-e?
Ma is bomolnál egyre te!
Tudjuk, hogy fabatkát sem ér e népség;
testét fuzi, kenceficéli képét.
Hogy jól visszaöleljenek, ne várjuk,
mállik markunkban minden porcikájuk.
Tudjuk, látjuk, torkig vagyunk velük,
s lám, táncolunk, ha szól a szajhafütty!
(Pihenot tart)

LAMÍÁK
Állj! Habozik, töpreng, topog.
Elébe! Meg ne szökjék valahogy!

MEFISZTÓ
(tovább baktat)
Gyerünk! Nem kell balgán gyötörnöd
fondor kételyekkel magad;
hisz ki az ördög lenne ördög,
ha nem volna boszorkahad!

LAMÍÁK
(a leheto legcsábosabban)
Fogjuk körbe hérószunkat!
Bizonyos, hogy egyikünkért
szíve forró lángra gyullad.

MEFISZTÓ
Ha hihetnék a homálynak,
helyre noknek mondanálak;
egyelore nem szapullak.

EMPUSZA
(odatolakszik)
Még engem se! S most közétek
e jogon én is belépek.

LAMÍÁK
Maradna bár örökre távol,
játékrontó o a javából.

EMPUSZA
(Mefisztóhoz)
Szamárlábú kedves hugocskád,
Empusza jön örvendve hozzád!
Lólábad nem veszem zokon,
légy üdvözölve, jó rokon!

MEFISZTÓ
Idegenekre számitottam,
s köröttem, jaj, csupa rokon van;
régi könyvet lapozva, látom
a Harztól Hellaszig családom!

EMPUSZA
Cselekszem, mit se halogatva;
bújhatnék száz meg száz alakba;
tiszteltedre viselek
most ily csinos szamárfejet.

MEFISZTÓ
Úgy veszem észre, ez a fajta
a rokonságot sokra tartja;
akármino a többi, hagyján,
de a szamárfot megtagadnám.

LAMÍÁK
Hagyd ezt a rondát! Ami csak
szép s kedves, tole elriad;
ami szép s kedves volna, már
nincs többé, ha ez rátalál!

MEFISZTÓ
Ennyi szép, karcsú húgomasszony
láttán nem kevéssé gyanakszom;
rózsás arcuk mögött esetleg
átváltozások fenyegetnek.

LAMÍÁK
Tégy próbát! itt vagyunk sereggel.
Markolj! S ha a szerencse kedvel,
tiéd lesz a legjobb falat.
Sóváran kornyikálsz egész nap?
Udvarlónak bizony pocsék vagy,
feszítesz s fölfúvod magad! -
Végre itt áll köztünk a gyáva;
hulljon le arcunkról a lárva,
lássa, mi rejlik az alatt.

MEFISZTÓ
A legszebb éppen nekem való lesz...
(Átöleli) Ó, jaj! Hiszen száraz karó ez!
(Egy másikat ragad meg) Hát ez?... Be förtelmes pofa!

LAMÍÁK
Tán jobbat érdemelsz? Soha!

MEFISZTÓ
Megfelelobb lesz ez a pöttön...
Kezembol gyík surran ki rögtön,
a copf meg kígyó módra ráng.
Ezt a nyurgát el nem szalasztom...
Thyrsusnyelet szorít a markom,
fenyotobozzal fej gyanánt!
Mi lesz hát?... Itt jön egy kövérebb,
akitol kárpótlást remélek.
Legyen! Még egy próbát teszek.
Buján rengo-ringó alakja
keleten kincset érne... Sajna,
szétpukkad, mint a pöfeteg!

LAMÍÁK
Szétrebbenünk, majd körbefogjuk
a besurrant boszorkafattyút sötét
rajban, váratlanul!
Cikázzék rémíton körötte
denevérszárnyak néma röpte!
Még így is olcsón szabadul.

MEFISZTÓ
(megrázkódik)
Sokkal okosabb, látom, itt se lettem.
Észak is, Dél is turhetetlen;
itt s ott kísértet-förtelem,
költo és nép ízléstelen. -
Itt maszkabált láthatni, s ez,
mint mindenütt, érzéki hecc.
Bájos maszkákkal kergetoztem,
s akit megfogtam, attól megriadtam...
Hiszen csalhatnának felolem,
csak áltatnának hosszasabban.
(Eltéved a sziklák között)
Hol is vagyok hát? Merre térjek?
Itt ösvény volt, most törmelékhegy.
S ahol jövet sík volt a pálya,
a görgeteg utamat állja.
Hiába mászom föl s megint le;
hol bukkanok rá sphinxeimre?
Még gondolatnak is bolond:
egy éj alatt ekkora domb!
Ez aztán boszorkánygalopp,
még a hegyük se jár gyalog.

OREIÁD
(egy természetes eredetu bércrol)
Itt hágj fel! Os bérc az enyém,
osidoktol így áll helyén.
Tiszteld sziklás meredekét,
mely a Pindosz nyúlványa még!
Így álltam akkor is szilárdan,
mikor Pompeiust futni láttam.
Míg e tévhit-alkotta bérc itt,
ha a kakas szól, elenyészik.
Nem egy ilyen mesét láttam magam,
mely kél s eltunik nyomtalan.

MEFISZTÓ
Tölgyek sorával övezett,
nemes fo, tisztesség neked!
Ragyogjon bár a holdvilág,
homályodat nem járja át. -
Azonban a cserjék alatt
egy gyönge kis fénypont halad.
Hogy összevág minden! Hisz itt
Homunculus közeledik!
No, merre jártál, kis legény?

HOMUNCULUS
Helyrol helyre libegtem én,
s létezni vágyom a legjobb értelemben;
üvegemet szétvetném száz darabra,
de amit eddig megfigyeltem,
nem merek behatolni abba.
Megsúgnám, ha köztünk maradna:
kihallgattam imént két bölcselot.
Természet! Természet! - ezt zengik ok.
Hozzájuk kívánok szegodni,
a földi létnek nyilván ismeroi,
tehát kioktathatnak engem,
hogyan kell bölcsen nyélbeütni tervem.

MEFISZTÓ
A magad szakállára tedd azt.
Mert hol a kísértet tanyát ver,
a filozófus is hazát lel;
kegyes szakértelemmel aztán
gyárt új kísértetet tucatszám.
Ha nem tévedsz, nem térhetsz soha észhez.
Léteznél? Magad szakállára létezz!

HOMUNCULUS
A jó tanácsot sem kell lebecsülni.

MEFISZTÓ
Menj hát oda! S majd meglátjuk, mi sül ki.

Elválnak

ANAXAGORASZ
(Thalészhez) Mégsem hajlik meg makacs elméd?
Hogy jobb meggyozodésre térj, mi kell még?

THALÉSZ
Meghajol a hullám a szél elott,
de a zord szikla elriasztja ot.

ANAXAGORASZ
Tüzes gozök nélkül e szirt sem állna.

THALÉSZ
A nedvesség az élet melegágya.

HOMUNCULUS
(kettojük között) Hadd sétálgassak veletek,
magam is létért epedek!

ANAXAGORASZ
Szült-e valaha is egy éj alatt
ilyen hegyet, ó, Thalész, mocsarad?

THALÉSZ
Nincs a természet s alkotó hatalma
órákra, napra, éjre ráutalva.
Formát szabály szerint mindennek o ad,
s még legnagyobb muvében sincs eroszak.

ANAXAGORASZ
De itt volt! Plutón ádáz tüze gyozött,
szörnyut robbanva aioloszi gozök
törték át a föld os kérgét, s ezek
nyomában új hegység keletkezett.

THALÉSZ
De véle a jövoben mit nyerünk?
Nos, itt ál, s végül is nem árt nekünk.
Az efféle vita idot rabol csak
s port hint szemébe a tudatlanoknak.

ANAXAGORASZ
Már ellepték a sziklarések
kis mürmidonjai a bércet;
pügmaioszok, hangyák, manócskák,
s a többi apró, fürge jószág.
(Homunculushoz)
Sohase törtél nagyra te,
elzárkóztál, mint remete;
de ha kedved szottyanna rája,
te leszel e kis nép királya.

HOMUNCULUS
Nos, Thalészünk?

THALÉSZ
Nem helyeselném;
kicsikkel kicsi az eredmény,
nagyokkal lesz nagy a kicsi.
Nézd, mint kelt a nép közt a darvak
sötét felhoje riadalmat!
Félne királyuk is velük.
Csorszegezve, karmot meresztve
csapnak le már a kicsinyekre;
villog fölöttük végzetük.
A kócsagot gazul halomra
ölték, békés tavukra rontva.
S hol hullt a gyilkos nyíleso,
bosz bosszú vérvetése no,
s rokon-harag tombol veszetten
a beste pügmaiosz-faj ellen.
Mit használ lándzsa, pajzs, sisak?
Mit érnek most a büszke tollak?
Daktüloszok, hangyák loholnak!
Inog, fut, felbomolt a had.

ANAXAGORASZ
(némi szünet után, ünnepélyesen)
Eddig a földalattiakat dicsértem,
de most a pártfogást fentrol remélem...
Te, ott fent örök életu,
három arcú, három nevu,
fordulj szorongatott népem felé,
Diana, Luna, Hekaté!
Te keblet telíto, mélyekben ismeros,
te békésen süto, te meghitt és eros,
tárd fel árnyaid rémes üregét,
ne várjon os hatalmad buvigét!
Szünet
Imám korán hatott?
Égbe száll,
s megbontja már
a természet rendjét legott?
S az istenno köríves trónja egyre
közeleg, nottön növekedve.
Elborzadok láttára, oly nagy!
Tüze sötét bíborba olvad...
Állj! vagy ránk hull vészes korongod,
s a földet a tengerrel egyberontod!
Hát igazán gonosz varázs hatott rád?
A thesszáliai boszorkák
ösvényedrol dallal lecsaltak,
s kicsikarták ártó hatalmad?...
A fényes pajzsot árny borítja,
most meghasad, s villog vakítva!
Mily recsegés! Mino süvöltés!
Mennydörgés, rá szélvész-üvöltés! -
A trón elé kell, hogy lerogyjam -
Bocsáss meg! Mindezt én okoztam.
(Arcra borul)

THALÉSZ
Mi mindent nem látott s hallott szegény!
Mit sem észleltem, s kétlem én,
hogy bármi történt volna vélünk.
Valljuk be csak, bolond órákat élünk,
s kényelmesen ring fent az égen
Luna, elobbi helyzetében.

HOMUNCULUS
Látod, a pügmaiosz-tetot?
A hegy kerek volt, s csúcsa nott.
Éreztem - a föld beledöngött -
a holdból hulló sziklatömböt;
péppé zúzta, akit talált ott,
megölt ellenséget, barátot.
E tudományt mégis dicsérem,
hisz nem volt tréfadolog ám
lentrol, fentrol rakni serényen
ezt a hegyet egy éjszakán.

THALÉSZ
Nyugodj meg! Agyrém volt csupán.
Hadd vesszen ott a beste faj!
Hogy nem voltál király, sebaj.
Jöjj, áll a bál a tengeren még,
a csodalény ott drága vendég.

Eltávoznak

MEFISZTÓ
(a túlsó oldalon felkapaszkodik)
Itt zord szirtkaptatón kell fölhatolnom,
s vén tölgyek görcsös gyökerébe botlom!
A Harz-hegység gyantás párája holmi
szurokbuzzel vegyül, s azt jó szagolni;
hát még a ként... De itt a görögöknél
az ilyen drága illat szerfölött gyér;
mivel szítják, ki kell hogy szimatoljam,
a kínt s a lángot ezek a pokolban?

DRÜÁD
Otthon tán a magad módján okos vagy,
de nem látszol külföldön járatosnak.
Miért, hogy szíved egyre haza vágyik?
A szent tölgyek méltóságát csodáld itt.

MEFISZTÓ
Mit elhagytunk, eszünk azon jár;
paradicsom marad a megszokott táj.
De mondd, mily hármas szörnyeteg
gunnyaszt ott, félhomályán az odúnak?

DRÜÁD
A phorkidák ok! Menj csak közelebb,
s beszélj velük, bár iszonyúak.

MEFISZTÓ
Miért ne! - Nézek, s borsódzik a hátam!
Bármily önhitt vagyok, beismerem:
ilyen förtelmet sohasem,
még a mandragórák közt se láttam...
A hajmereszto osi vétkek
nem látszanak-e semmiségnek,
ha e szörnyháromszög riaszt?
A poklunkbéli borzadalmak
küszöbén se turnénk e fajt; csak
a szépség földjén ismerik,
és neve antik mázt nyer itt...
Mozgolódnak, hogy közelükbe érek,
sipítoznak a vámpír-denevérek.

EGYIK PHORKIDA
Húgaim, a szemet! Hadd lám, vajon ki
merészelt templomunkig elhatolni?

MEFISZTÓ
Dicso lények! Hadd lépjek közelebb még,
kérve hármas áldásotok kegyelmét.
Veletek, bár nem tudjátok nevem sem,
szegrol-végrol rokonságban leledzem.
Sok osfenségu istent látva-láttam,
Ops és Reia elott görnyedt a hátam,
s láthattam a Kháosz párkáinak,
nénéiteknek arcát a minap;
de magatokfajtára sose leltem.
Szavam eláll, s bámulok elbüvölten.

PHORKIDÁK
Ez a szellem nyilván nagy koponya.

MEFISZTÓ
Meglep, hogy költo nem dicsért soha. -
Mondjátok csak, miképpen eshetett meg,
hogy nincs képmásotok, ti legérdemesebbek?
Hej, ha a vésok szobrotok faragnák,
nem Junót, Pallaszt, Vénuszt s más efajtát!

PHORKIDÁK
Köröttünk néma éj és mély magány van,
sosem töprengtünk még ezen mi hárman!

MEFISZTÓ
Igaz! Zaját kerülve a világnak,
nem láttok senkit, s titeket se látnak.
Pedig nektek olyan székhely való, hol
muvészet s pompa egyesülve trónol,
hol gyorsan kél életre napra nap
s márványtömbbol sok-sok hos alak,
hol...

PHORKIDÁK
Hallgass, ily vágyat ne szíts mibennünk!
S ha módunk volna rá, mit érne? Tengünk,
bús éji faj, mit az éj méhe szül,
magunknak s másnak ismeretlenül.

MEFISZTÓ
Ha így van, akkor mit se tétovázva,
lényeteket át kell ruházni másra.
Hármatoknak elég egy szem meg egy fog;
s a mitológia se tiltja meg, hogy
hármas lényeget ketto képviseljen,
s a harmadiknak képét én viseljem
kis ideig.

EGYIK PHORKIDA
Mondjátok, megtehetjük?

A MÁSIK KETTO
Próbáljuk! - De ne szemmel s foggal együtt.

MEFISZTÓ
A legjavát tartjátok vissza, hékás!
Hogy is lehessen akkor hu a képmás!

EGYIK PHORKIDA
Behunyni félszemed nem nagy dolog,
s ha egyik szemfogad kivicsorog,
s oldalt fordulsz, nem meddo óhaj az,
hogy ránk édes testvérünkül hajazz.

MEFISZTÓ
Nagy kegy! Legyen!

PHORKIDÁK
Legyen!

MEFISZTÓ
(mint Phorküasz, profilban) Tehát e percben
a Kháosz kedvenc fia lettem!

PHORKIDÁK
Nyilván a Kháosz szült minket, de lánynak.

MEFISZTÓ
Hermafrodita lennék? Ó, gyalázat!

PHORKIDÁK
Mily szépség új testvéri hármasunkban!
Most végre két szemünk és két fogunk van.

MEFISZTÓ
Itt szem ne lásson! Mélyekig török,
s pokolferton riasztok ördögöt. (El)

AZ ÉGEI-TENGER SZIKLÁS ÖBLEI
A Hold a zeniten vesztegel

SZIRÉNEK
(körös-körül a szirtekre telepedve
fuvoláznak és énekelnek)
Bár Thesszáliában egyszer
gaz nok csaltak buvölettel,
rémes éjszakán a földre,
éji boltodról a gyönge
fényben reszketo özönre
nyájasan tekints alá ma,
s tündökölj a sokaságra,
mely az árból felbukik!
Hódolunk eléd borulva,
légy kegyelmes, drága Luna!

NÉRÉIDÁK ÉS TRITÓNOK
(utóbbiak mint tengeri szörnyek)
Szóljon harsogóan az ének,
hívjátok népét a mélynek,
zengjen a tenger belé!
Rémtölcsérekkel ha békés
vízfenékre uz a szélvész,
bájos dal vonz fölfelé.
Mámoros kedvvel köszöntünk,
rajtunk színarany kösöntyunk,
diadémunk csupa gyémánt,
derekunkra fonva szép pánt!
Áldjuk jó munkátokat.
Kincsével hány büszke gálya
süllyedt itt el csábdalára
öblünk démonainak.

SZIRÉNEK
Tudjuk, a halak vidámak,
ringanak a tengerárnak
hus ölén, s nincs bú, baj ott;
ám szeretnénk látni azt már,
hogy többek vagytok halaknál,
fürge, ünneplo rajok.

NÉRÉIDÁK ÉS TRITÓNOK
Ünnepünkre seregellve
gondoltunk magunk is erre;
föl, testvérek! Most elég
egy kis út, s ha visszatérünk,
hogy halaknál többet érünk,
hadd lássák biztos jelét. (Eltávoznak)

SZIRÉNEK
Volt, nincs a csapat!
Szamothrakénak tartanak
a szelek szárnyán hirtelen.
Mit terveznek, mibe fognak
földjén a dicso Kabiroknak?
Istenek ok! Szakadatlan
magukat nemzik; be szokatlan!
S egy se tudja, mi fán terem.
Szép Luna, tarts ki még,
ne hagyd el az ég ivét;
tartson a hosszú éjjel,
nap sose uzzön széjjel!

THALÉSZ
(a parton, Homunculushoz)
Néreuszhoz szeretnélek vezetni,
a vénhez; ámbár nincs grottája messzi,
sajnos, túl konok o s mogorva,
igazi savanyú uborka.
E zsémbes agg az emberi
fajtát sehogy se kedveli.
De tudja, mit rejt a jövo,
és jósminoségében o
méltán örvend köztiszteletnek;
sot egyesek áldják nevét.

HOMUNCULUS
Zörgessünk hát be próbaképp!
Palackostól tán mégsem esz meg.

NÉREUSZ
Fülem emberek hangját neszeli?
Szívem máris haraggal van teli!
Az istenek nyomába tör, de átka
e fajnak, hogy nem üthet, csak magára.
Hisz isteni nyugalmam volna rég,
ha jobbjaikon nem segítenék;
s ha nézem, mit tettek végül, belátom,
hogy falra hányt borsó volt jó tanácsom.

THALÉSZ
Ó, tenger vénje, szent nekünk szavad;
te vagy a bölcs, eluznöd nem szabad!
Nézd e lángot, formája emberi,
tanácsodat mégis megszívleli.

NÉREUSZ
Eh! A tanács mit ér az embereknek?
Eldugult fülbe a bölcs szó befagy.
Megbosszulhatják magukat a tettek,
e népség mégis önfeju marad.
Mint atyja óvtam Párist, vágya még
nem fonta be akkor a más nejét!
Görög parton állt büszkén, mialatt
tudtára adtam látomásomat:
Füstös, gomolygó lég, vörös, vad ár,
égo gerendák, lenn vértó, halál:
Trója ütembe buvölt végzetét
irtózva hallja számos ezredév.
Tréfára vette, mit a vén fecseg,
vágya uzte, s Ilion elesett. -
Roppant tetem, hosszú kíntól fagyott,
lakomáztak a pindoszi sasok.
Hát Ulixesnek jósoltam-e mást:
Fene Küklópszot, Kirké-i varázst,
késedelmét, a társak híg eszét
s mi minden még! S mit ért el a beszéd?
Hogy hányja-vesse s jó késon tegye
vendégbarát partra az ár kegye.

THALÉSZ
A bölcsnek ez keserves. Értheto.
De új próbára kész a jótevo.
Többet nyom a latban gyakorta nála
mázsás hálátlanságnál morzsa hála.
Magunk pedig nem kérünk kevesebbet:
mint szülessék meg ésszeruen e gyermek?

NÉREUSZ
Ne rontsd virágos, ritka kedvemet!
Ilyesmivel ma nem veszodhetek:
a Dóridákat vendégségbe várom,
a tenger üdvöskéit, mind a lányom.
Nem terem az Olümposz s földetek
ily kecsesen virgonc szépségeket.
Vízisárkányról - mennyi grácia! -
pattannak át Neptun csikóira,
a vízelemmel ok oly édes-egyek,
hogy tajtékán is könnyedén lebegnek.
Vénusz színpompás kagylóhintaján
jön a legszebbikük, Galateám.
Ot, hogy Küprisz többé már nincsen itt,
Paphoszban istennoként tisztelik,
s mint bájos örökös, úrnoje végleg
a templomvárosnak s a trónszekérnek.
Menj! Óráján az apai örömnek
a száj nem átkozhat, szív nem gyülölhet.
Kérd Próteuszt! O az alakcsere
s keletkezés varázslómestere.
(Eltávozik a tenger felé)

THALÉSZ
Mit se használt ez a lépés ügyünknek,
szétfoszlik Próteusz, ha rajtaütnek;
s ha véled mégis szóba áll talán,
zavartan álmélkodhatsz majd szaván.
De ha ilyen tanács való neked,
menjünk tovább, s tegyünk kísérletet! (Eltávoznak)

SZIRÉNEK
(fent a szirteken)
Távoli hullám hátán
mily tüneményes látvány!
Mint a fehér vitorla-
raj, ha a szél sodorja,
szinte szemünk vakítják
tengeri, boldog nimfák.
Rajta, no szálljunk lejjeb!
Hallga csak, énekelnek.

NÉRÉIDÁK ÉS TRITÓNOK
Mit tenyerünkön láttok,
bút dehogyis hoz rátok.
Itt a Kheloné pajzsa,
mord figurácskák rajta:
istenek ám e lények;
zengjen a hálaének.

SZIRÉNEK
Csöpp, de eros
istenek, os
hatalmuk örökkön
segít a hajótöröttön.

NÉRÉIDÁK ÉS TRITÓNOK
Itt a Kabirok jönnek,
folyhat a békés ünnep,
mert ha körünkben vannak,
Neptun is örvend annak.

SZIRÉNEK
Játszva lefoztök:
gyoztes erotök,
hogyha hajó kap léket,
menti a népet.

NÉRÉIDÁK ÉS TRITÓNOK
Eljött, ime, három isten,
az önfeju negyedik nem;
úgymond, a valódi lenne
o s az egyetlen elme.

SZIRÉNEK
Isten isteneket
csúfra vehet.
Néktek szentek a jók,
rosszak félni valók.

NÉRÉIDÁK ÉS TRITÓNOK
Hetüket tartják számon.

SZIRÉNEK
Hát hol a többi három?

NÉRÉIDÁK ÉS TRITÓNOK
Ok csodafurcsa lények,
tán az Olümposzon élnek;
nyolcadik is leledzik
ott, de nem izgat senkit.
Ritka kegyük felénk int,
sajna, ma nincs kész még mind.
Mert ok fura törtetok,
éhenkórász fajta,
mely egyre csak uzi, hajtja
az el sosem érhetot.

SZIRÉNEK
Célravivobb:
trónon ülok,
hold s nap elott
egyképp hajtani fot.

NÉRÉIDÁK ÉS TRITÓNOK
Mily öröm ünnep-éjszakán
ily diadalt aratni!

SZIRÉNEK
Hány nagyszeru régi hos
szukölködik os
hírnév fénye hiján:
hoztak aranygyapjút, de lám,
Kabirokat ti.
Mind a két csoport közös kórusként megismétli
Hoztak aranygyapjút, de lám,
Kabirokat mi.
ti.

A Néréidák és Tritónok elvonulnak

HOMUNCULUS
E három korcs, hitem szerint,
silány cserépcsupor csak,
de meghökkennek bölcseink,
s kemény fejek ropognak.

THALÉSZ
Hisz nekik éppen ez a szép:
rozsda teszi ópénz becsét.

PRÓTEUSZ
(láthatatlanul)
Ez kell nekem, vén nagyzolónak!
Minél furább, csak annál hathatósabb.

THALÉSZ
Hol vagy, Próteusz?

PRÓTEUSZ
(hasbeszélo módján, hol közelrol, hol messzirol)
Itt! Meg itt!

THALÉSZ
E tréfád régi egy kicsit;
de jó barátot mégse áltass!
Tudom, csali helyrol kiáltasz.

PRÓTEUSZ
(mintha a távolból szólna)
Ég áldjon!

THALÉSZ
(Homunculushoz halkan)
Itt van. Most ragyogj hamar!
Kíváncsi o, akár a hal,
s álalakban bárhol lapít,
ide csábítják lángjaid.

HOMUNCULUS
Máris özönnel árasztom a fényem,
mégis módjával: az üveg törékeny.

PRÓTEUSZ
(óriás teknosbéka alakjában)
Mily fény buvöli szememet?

THALÉSZ
(eltakarva Homunculust)
Jó! Ha tetszik, közelrol nézheted.
Csekély kis fáradság az ára ennek:
emberi módon, két lábon jelenj meg.
Tessék nekünk, s legyen teljes kegyünkkel,
ki látni vágyik, mit fedünk el.

PRÓTEUSZ
(nemes alakban) Földi furfangokkal még bölcsen élsz.

THALÉSZ
S te formát még mindig kedvel cserélsz.
(Fölfedé Homunculus)

PRÓTEUSZ
(csodálkozva)
Ilyet se láttam! Törpe, ki világít!

THALÉSZ
Tanácsot kérne, mert létezni vágyik,
O, mint maga elémbe tárta,
furcsa módon csak félig jött világra.
Bár szellemi javakkal boven ékes,
testi alkalmassága vajmi kétes.
Súlyt csak üvege kölcsönöz neki,
szeretne végre testet ölteni.

PRÓTEUSZ
Zabigyereknek mondanálak,
nem kellene lenned, de már vagy!

THALÉSZ
(halkan) Léte más okból is kényes szerintem:
hermafroditának tekintem.

PRÓTEUSZ
Helyzete annál kedvezobb így,
mihelyt célt ér, ez rendezodik.
Ezek után ne tétovázz hát,
vár a nagy tenger, ott indul a pályád!
Elobb kicsinyben kezded el,
s öröm lesz kisebbet lenyelni,
majd lassan fölcseperedel
s magad dicsobb tettekre képezed ki.

HOMUNCULUS
Itt enyhe szello lengedez
s párás növényillat; be kellemes!

PRÓTEUSZ
Meghiszem azt, kedves fiúcska!
S ott távolabb lesz csak kedvedre még;
sejtelmesebben páradús a
keskeny földnyelv fölött a lég;
közelrol látjuk ott mi majd
az ide tartó, lenge rajt.
Gyertek velem!

THALÉSZ
Ott lesz a jó.

HOMUNCULUS
Megy a csodás szellemtrió!

Rodoszi Telkhinek tengeri paripákon és
vízisárkányokon, kezükben
Neptunus háromágú szigonyával

KAR
Neptun szigonyát pörölyünk kalapálta,
hogy véle a bosz habokat zabolázza.
A mennykövek istene felleget áraszt,
Neptun fenyegetve dübörgi a választ,
s villám ha cikázva alákanyarog,
felcsapnak az égig a lenti habok;
s közbül ami küzd s menekülne szorongva,
hintázza az ár, amig elnyeli gyomra;
ám most jogarát ideadta nekünk,
s ünnepre siet lebego seregünk.

SZIRÉNEK
Héliosz alattvalói,
napvilág boldog lakói,
üdv ez órán, bár Lunát
illetik most ho imák!

TELKHINEK
Bájos Luna, boltozatán az egeknek,
bátyád sikerén szived egyre repeshet!
Boldog Rodoszunkra figyelj, a magasba
száll ott az örök paián ünnepi hangja.
Ha útra kel o s ha hanyatlik alább,
ránk szórja tüzes szeme lángsugarát.
Az isten örül, hogy a part meg a város,
a víz s a fövény üde fényü, világos.
Ott köd sose leng, s ha besurran, elég
egy kis fuvalom, s ime, tiszta a lég!
Száz arca fogadja, amint oda fordul,
ifjan mosolyogva, kolosszusi zordul.
Ott vált be az isteni nagyszerüség
másául eloször az emberi kép.

PRÓTEUSZ
Kérkedjenek s daloljanak csak!
Az életkelto égi napnak
a holt muvek hiú lomok.
Mert ilyet önt, ezen faragcsál
e nép, s ha kész az ércalak, már
azt képzelik: dicso dolog.
Kevélységükkel mire vitték?
Az istenszobrok seregét
egy földlökés széttörte, rég
beolvasztották oket ismét.
A földi hajsza végtelen
s meddo robot, bárhogy veszem;
a hullám kedvezobb a létnek;
az örök vízbe visz ma téged
Próteusz-delfin.
(Átváltozik)
Itt a hal!
Biztos az út a nagy sikerhez:
hátamra veszlek, s egybekelhetsz
az óceán habjaival.

THALÉSZ
Dicséretes vágyad ne fékezd,
a Teremtés legkezdetén kezdd!
Gyors muködéshez gyujts erot!
Örök törvényszerint, ezerszer
ezernyi új formát veszel fel,
s az emberig van még idod.

Homunculus felszáll Próteusz-delfin hátára

PRÓTEUSZ
Szellemként jöjj a híg elembe,
élj s fickándozz kedvedre benne,
széltében-hosszában tied;
csak sose törj felsobb körökbe,
mert ha emberré válsz, örökre
az maradsz, s följebb nem viszed.

THALÉSZ
Ahogy vesszük; így is kiválhat
az, aki derék embere korának.

PRÓTEUSZ
(Thalészhez)
A fajtádból való tehát,
mely hat hosszú idokön át,
hisz a sápadt szellemseregben
terád már sokszáz éve fölfigyeltem.

SZIRÉNEK
(a szirteken)
Gyuruként a holdkorongot
mily felhocskék környezik?
Szerelemre gyúlt galambok,
szárnyuk, mint a fény, vakít.
Paphosz küldte ide vágytól
fölgerjedt madárraját,
s ünnepünket tiszta mámor
szép deruje hatja át!

NÉREUSZ
(odalép Thalészhez)
Bár e holdudvart az éji
vándor légi tüneménynek
mondaná, balul itéli,
szellem-körben más a nézet.
Lányomat kíséri gerlék
raja kagylóhintaján,
röptük ritka tudomány,
os korból varázsos emlék.

THALÉSZ
Nem tudok magam se szebbet,
mint ha a csöndes, meleg
fészekben szent hiedelmet
ápolnak jó emberek.

PSZÜLLOSZOK ÉS MARSZOSZOK
(tengeri bikákon, tengeri borjakon és vízi kosokon)
Ciprusi zord barlangban, melyet
Neptunus árja nem mos,
hol sose rombol Szeiszmosz,
s langy szelek egyre lebegnek,
részünk tudatos gyönyöruség,
mert, mint azelott, odafuz még
Küprisz kocsijához a huség,
s ha lágyan az éj duruzsol csak,
fodros mezején a haboknak,
láthatatlanul ennek a kornak,
kísérjük a drága leányt.
Fürgén suhanunk, sose hoz, lám,
bajt ránk a Sas, sem a szárnyas Oroszlán,
Hold se, Kereszt se,
mely - a trónért versenyezve -
váltva csap össze fönt,
ontja a vérözönt,
városokat s vetést ledönt.
Mint azelott,
hozzuk a bájos, az isteni not.

SZIRÉNEK
Lenge körgyurukbe fogva
lassacskán a szekeret,
majd sort sorral egybefonva
s így kígyózva, jöjjetek,
virgonc lányok vaskosabbra
formált, vad Néréidák,
s ti Galateával, anyja másával, szép Dóridák:
arca halhatatlanoknak
méltóságát tükrözi,
s csábos földi asszonyoknak
báját sem nélkülözi.

DÓRIDÁK
(karban elvonulnak Néreusz elott,
valamennyien delfineken)
Hints ránk, Luna, fényt meg árnyat,
ez ifjú plántákra fényt!
Hadd mutassunk jó atyánknak
néhány drága volegényt.
(Néreuszhoz)
Örvény torkából kimentve
hoztunk pár fiút, kiket
sáságyon s mohán pihenve
lágy karunk melengetett;
forró csókkal most leróják
hálájuknak hu adóját;
meg ne vond tolük kegyed!

NÉREUSZ
Becsülni kell a dupla hasznot:
irgalmat tesztek s egyben jól mulattok.

DÓRIDÁK
Dicséret cseng a szabadban,
jogszeru a szerzemény;
hadd legyen mind halhatatlan
örök ifjúság ölén.

NÉREUSZ
Örüljetek a szép fogásnak,
ölelve képzelt férjeket,
s ne várjatok tolem csodákat,
minoket csak Zeusz tehet.
Állhatatlan, ingó habokban
hu szerelem hiú remény;
ha majd a szenvedély kilobban,
csak partra vélük szépszerén.

DÓRIDÁK
Fiúk, drágák vagytok nekünk,
s jaj, elszakadunk mi végleg;
örök huség, amiért epedünk,
s vágyunk nem tetszik az Égnek.

AZ IFJAK
Derék hajósfiúk vagyunk,
s ölelo karotok vár;
sohase volt ily jó sorunk,
ne is legyen soha jobb már.

Galatea a kagylóhintón közeledik

NÉREUSZ
Te drága!

GALATEA
Atyám! Soha ily örömöt!
Delfineim, állj! Szeme megkötözött.

NÉREUSZ
Messzebb vonul a szép menet egyre,
lendületes íveket írva;
meghatni oket szívem vágya se bírja!
Mennék magam is, ha lehetne!
De egy isteni szemsugár
évi magányért gazdag ár.

THALÉSZ
Üdv! Üdv ma százszor!
Mily boldog, tiszta mámor!
Szép és való, amit érzek...
A víz volt osforrása a létnek!
Mindent a víz tart fenn, ami csak van!
Ó, tenger, hasson erod szakadatlan.
Ha felhot nem párolganál
s csermelyt nem táplálnál, ha már
kanyar folyót sose vonzanál,
s elapadna a folyamár,
mit érne a föld, mit a hegy meg a rét?
Táplálod az életero üterét.

VISSZHANG
(valamennyi csoport kórusa)
Teáltalad éled ero, üde lét.

NÉREUSZ
Megfordulnak, de messze már,
nem csillan a szemsugár;
kanyarogva távolodnak
az ünneplo csapatoknak
füzérként elnyúló körei.
S Galatea kagylótrónja ott
még egyre felém ragyog
suru sokaság
gomolyából.
Bár messzi csillagként világol,
fénysugarát
tisztán löveli,
hu és közeli.

HOMUNCULUS
Ebben a drága nedvben,
fényem amerre lebben,
minden igézetes.

PRÓTEUSZ
Ebben az életnedvben
tündököl egyre szebben
lángod, a zengzetes.

NÉREUSZ
Mit látok azonban amott, a seregnek
kellos közepén? Milyen új csoda lep meg?
Mily láng veszi körbe Galatea trónját?
Hol vészes a fénye, hol andalitón lágy,
benn’ dobban a ho szerelem szive szinte.

THALÉSZ
Homunculus az, Próteusz oda vitte...
Kórtünete mindez a zsarnoki vágynak,
a vad robajon, im, a sóhaj is áthat;
szétpattan a trónhoz ütodve a lombik,
szikrázva lobot vet a lángja s elömlik.

SZIRÉNEK
Ily fénybe miféle tüzes csoda vonhat
hullámhegyeket, melyek összerobognak?
Hol lángja lobog s a magasba lebeg,
izzó vörösen fut az éji menet,
s mindent, ami látszik, e lángok öveznek;
így lép hatalomba Erósz, ki a Kezdet!
Üdv a tenger szent vizének,
melybol szent tuz tör ma égnek!
Üdv a lángnak! Üdv a habnak!
Üdv a páratlan kalandnak!

MIND, MIND EGYÜTT
Üdv, lágy szellok langyos árja!
Üdv, barlangok mély homálya!
Együtt légy ez éjjelen
ünnepelve, négy elem!