SPÁRTÁBAN, MENELAOSZ PALOTÁJA ELOTT
Színre lép Heléna és a fogoly trójai nok kara.
Panthalisz, karvezetono

HELÉNA
Az oly csodált s annyit szapult Heléna, én
a partról jöttem, melyre most léptünk ki csak,
még kóvályogva az egyre föl-le ringató
ártól, amely a phrug lapályról elhozott
sörényes nagy hátán, Poszeidón jó szíve
s Eurosz hatalma révén, otthonos öblökig.
Ott lent örvendenek most visszatértükön
Menelaosz király s vitézei legjava.
Láss szívesen tehát, magas hajlék, melyet
atyám, Tündareosz, hogy visszatért, közel
Pallasz dombjának lejtojéhez épített,
s míg Klütaimnésztra, Kasztór és Pollux között
testvéri-vígan játszva fölserdültem én,
nem volt Spártában ház pompásabb, díszesebb.
Köszöntelek, kapu ércpántos szárnyai!
Vendéghívón tárultatok ti fel, midon
engem választva sok közül, Menelaosz
a volegény képében elébem tündökölt.
Tárjátok oket újra fel, hogy a király
parancsát híven, hitvesként véghez vigyem.
Hadd lépjek be! s váljak meg mindattól, ami
körülviharzott eddig végzetterhesen.
Mert amióta e küszöbrol gondtalan
indultam Küthereia templomába, szent
kötelesség szerint, s phrug rabló elrabolt,
történt egy s más, amit kedvvel mesél a nép
mindenfelé, de mit nem hall az szívesen,
kirol a monda mendemondává dagadt.

KAR
Ó, meg ne vesd, te nagyszeru no,
a legnagyobb jó élvezetét!
Hisz a legdicsobb adomány a tiéd,
a szépség híre, a legragyogóbb.
Hírnév elozi zengve a host,
s büszkén halad o;
de meghajol kemény nyak is ily
szépség diadalmas igája elott.

HELÉNA
Elég! A férjemmel hajóztam én ide,
és o küldött elore városába is;
de hogy milyen szándokot táplál, nem látom át.
Hitvesként érkezem? királynoként jövök?
Vagy a király keserve és görögjei
hosszan turt balsorsáért áldozat leszek?
Zsákmány vagyok; de hogy rab-é, azt nem tudom!
Mert kétértelmuen rendeltek a halhatatlanok
a szépség szobrának, nekem, hírt s végzetet
zord kíséroimül, kik még küszöbünkön is
mellettem oly szorongatón jelenvalók.
Hisz az öblös hajón alig nézett reám
a férjem, s egy bátorító szót se szólt.
Mintha rosszat forralna, ült szemben velem.
De hogy elértük az Eurótasz mélyvizu
öblét, s az élhajóknak orra a partszegélyt
csókolta, így szólt, mint istentol ihletett:
“Vitézeim itt szép rendben kiszállanak,
s tengerfövényen szemlét tartok a hadsoron;
de te csak menj tovább, haladj folyvást a szent
Eurótasz boven termo partján fölfelé,
hajtasd a paripákat a harmatos gyepen,
míg el nem érsz ama kies síkságra, hol
Lakedaimón egy téres és kövér mezon,
komor hegyek körében épült hajdanán.
Menj a magas tornyú fejedelmi házba majd,
és nézz körmére szolgálóimnak, kiket
a vén, eszes kulcsárasszonnyal hagytam ott.
Mutassa meg neked a dús kincsgyujteményt,
melyet atyád hagyott, s amelyet jómagam
harcban, békében garmadáztam egyaránt.
Mindezt rendben leled: hisz az uralkodó
elojoga, hogy mindent érintetlenül
találjon, hogyha hajlékába visszatér,
minden dolgát helyén, amint otthagyta volt.
Mert egy a szolga tiszte csak: hozzá ne nyúlj!”

KAR
Üdüljön hát az egyre növo
kincsek fényén szemed s szived is!
Hisz az ékes lánc s a remek diadém
büszkén, önérzetesen hever ott;
de ha belépsz s mérkozni hivod,
fegyverkezik ám.
Néznem nagy öröm, versenyre ha kél
gyönggyel, briliánttal, arannyal a báj.

HELÉNA
Majd elhangzott a király további parancsszava:
“Ha mindent rendre átnéztél, készíts elo
néhány tripúszt, amennyi kell hited szerint,
s különbözo edényeket, hogy az áldozó
kéznél találja, míg szent tisztét végezi.
Kerek tálat, medencét, serpenyoket is;
szent forrásból mert tiszta víz is álljon ott
hosszú nyakú korsókban: majd rakass oda
jó száraz fát is, gyorsan lángra lobbanót;
a jól kifent kést elfeledned nem szabad;
a többit már gondosságodra bízom én.”
Így szólt válásra nógatón parancsolóm,
de nem jelezte, mily élo párát kiván
vágatni tiszteletére Olümp lakóinak.
Aggasztó ez; de nem gyötröm magam vele,
a halhatatlan isteneknek lelke rajt’,
kik megcselekszik azt, mi épp eszükbe jut,
legyen az jó vagy rossz az emberek szerint,
és mi halandók turjük engedelmesen.
Volt úgy, hogy ráemelte nehéz bárdját a pap
a földre nyaklott, fölszentelt állatra már,
s nem sújthatott, mert ellenséges támadás
vagy isteni beavatkozás gátolta meg.

KAR
Sose csüggedj, úrnonk, lépj be, hiszen
úgyse találhatod el,
rád mi vár!
Bú meg öröm mindig
váratlan tör a szívre;
még a jóslatnak se hiszünk.
Trója hisz égett, és a halált
láttuk ott, a sanda halált;
s szolgálva vigan,
nem vagyunk mégis véled,
látva az égi nap ragyogását
s a világ csupa-jóság
Szépét, téged, boldogan?

HELÉNA
Legyen, ha kell! Akármi vár rám, úgy való,
hogy nyomban menjek a rég hiányzó, hon kivánt
és már-már eljátszott királyi házba fel,
mely - nem tudom, miként - megint elottem áll.
Csüggedten lépdelek magas lépcsosorán,
hol ugrándoztam egykor gyermeteg-bohón. (El)

KAR
Vessetek, elrabolt,
bánatos, árva nok,
minden gondot a sutba;
boldog az úrnotök,
drága Helénátok,
mert a szüloház tuzhelyét
kissé késve közelgeto,
ámde csak annál biztosabb
lépésekkel eléri.
Zengje dal istenek
helyrehozó, haza
kormányzó segedelmét!
Durva rögök felett
szinte madárszárnyon
száll a feloldozott, de a
csipkés bástyateton csupán
sorvad epedve a bús fogoly,
s meddon tárja ki karját.
Ám isten emelte föl
Ilionnak
hamvából a rabot,
s visszahozta ot ide,
hol a régi, de újra díszes
otthon áll,
hogy múltán öröm
s bú özönének,
bimbózó korán
felfrissülve merengjen.

PANTHALISZ
(mint karvezetono)
Hagyjátok a dal örömvirágos mezsgyejét,
s forduljatok a tárt ajtószárnyak felé!
Mit látok, húgaim? Úrnonk indulatos
mozdulatokkal, nagy sietve visszatér?
Mi lelt, dicso királyné, mit láttál vajon
a csarnokokban hódoló háznép helyett,
mily szörnyuséget? Hasztalan palástolod;
hisz látom, borzadály ül most is arcodon,
s nemes harag megdöbbenéssel vív tusát.

HELÉNA
(a szárnyas ajtót nyitva hagyva, felindultan)
Zeusz lányától távol a hitvány félelem,
nem is súrolja futó rémület árnykeze;
de az iszony, mely osidok oséjjele
méhébol még többes formában törve ki,
mint hegy tüzes gyomrából izzó fellegek,
felhömpölyög, hos szívnek is borzongató.
Így bélyegezték szörnyuvé a sztüksziek
visszatérésemet, s ha rajtam állna csak,
az annyit járt, rég óhajtott küszöbnek is
kiebrudalt vendégként búcsút mondanék.
De nem! a napvilágra hátráltam, s tovább
nem uzhettek, hatalmak, bárkik vagytok is.
A szertartás a gondom; várja tuzhelyünk
zsarátnoka tisztultan asszonyát s urát.

KARVEZETONO
Áruld el szolgálóidnak, királyi no,
alázatos segítoidnek, hogy mi ért?

HELÉNA
Amit láttam, megláthatjátok majd ti is,
hacsak nem nyelte vissza már az osi éj
csodákkal vemhes mély ölébe magzatát.
De hogyha kell, hát szóban is beszámolok:
hogy tisztemmel törodve, ünnepélyesen
a ház komoly belsotermébe léptem én,
a puszta csarnok némasága meglepett.
Fülem nem hallott szorgalmas járás-kelést,
és dolgos sürgés-forgást nem látott szemem,
se szolgáló, se kulcsárno nem jött, akik
jöttmentnek is istenhozottat mondanak.
De a tuzhely felé tartván, a kihunyt parázs
langy hamva mellett ott láttam kuporgani
elburkolózva holmi temhe noszemélyt,
nem alvóhoz, tunodohöz hasonlatost.
Parancsoló szóval munkára hívom ot,
a kulcsárasszonyt sejtve benne, kit talán
tisztébe férjem gondja tett az út elott;
s o ül tovább, görnyedten, mozdulatlanul;
csak jobbja lendül nagysoká, hogy nógatom,
mintegy a tuzhely termébol parancsol el.
Haragvón hátat fordítok, s indulok a
lépcsok felé, melyek fölött áll díszesen
az ágyasház s a szomszéd kincseskamra is;
csakhogy felpattan ám a földrol most a szörny,
tiltón utamba áll, s öles-nyurgán mered
föl termete, rám süppedt, vérködös szeme,
hökkento kép, mely látást, elmét megzavar.
De mit beszéljek: hisz formákat úgyse tud
a szó teremton élettel telíteni;
lássátok ot! ím, napvilágra merészkedik!
S itt én parancsolok, míg távol a király.
Az undok éjszülöttet a szépségbarát
Phoebus odvába uzi, vagy megfékezi.

Phorküasz megjelenik a küszöbön,
a kapuoszlopok között

KAR
Mennyi baj ért már, bár üde fürtök
repdesik ifjan körbe az orcám!
Rettenetest is láttam elégszer,
bús hadivészt s az éjbebukó
Íliont.
Porgomolyagban összeviharzók
harci zaján át istenek ádáz
hangja süvöltött, és a Viszálynak
ércszava, át a táboron, a
kofalig.
Hajh! Még áll Ilion fala
akkor, csakhogy a lángözön
házról házra csapott mohón,
s terjedt innen is, onnan is,
önszelétol uzve az
éjjeli városon által.
Láttam, futva, a füstön át,
lángnyelvek lobogása közt
imbolygó, iszonyú dühu
istenségek alakját,
óriásokként, komor,
tuz-beragyogta gomolyban.
Láttam, vagy csak rémület
fojtogatta lelkem idéz
ily kusza képeket? arra nincs
válasz, ám hogy ezt a rút
rémalakot nem álmodom,
pillanatig se kétes;
megtapogathatnám, ha nem
tartóztatna a rettegés
vissza ily fene szörnytol.
Nem vagy-e Phorküsz
lányivadéka?
Mert nagyon is hajaz
rád ez a fajzat.
Mintha az osz hajjal világra-
jött és egy szemem, egy fogon
váltakozva osztozó
Graiák egyike volnál.
Mind deli szépség
párja, szakérto
Phoebus elébe mersz
állni, te ocsmány?
Nos jó, bátran elébe léphetsz,
hisz rútságra sosem tekint,
mint ahogy még szent szeme
nem látott soha árnyat.
Ó, csak minket itél a bús
balsors, földi halandókat,
kín-teli szemnyavalyára, mit
most e gyalázatos és örök-undok a
szépség híveinek szerez.
Hallj hát, hogyha cudarkodón
ránk törsz, hallj csupa böcsmölést,
hall csúf átkot, amit reád
boldogok, isteni kéz remekeltjei
szitkokkal teli ajka szór.

PHORKÜASZ
Öreg mondás, de bölcs igazság máig is,
hogy nem követ Szépség s Szemérem, kézbe-kéz,
a zöldelo ösvényu földön egy utat.
Úgy megrögzodött bennük a régi gyulölet,
hogy egymás útját bárhol is keresztezik,
hátat fordít a két vetélytársno legott.
Majd mind a ketto fürgébben siet tova,
a Szemérem búsan, ám a Szépség dölyfösen,
s az Orcus barlangéjjelébe is így merül,
ha már elobb vénség nem jámborítja meg.
Olyanok vagytok, hetyke nok, ti messzirol
merészen erre rajzók, mint a krúgató
darucsapat, midon elnyúlt felho gyanánt
húz át fölöttünk, és rekedt kiáltozást
intéz felénk, mely föltekinteni készteti
a csendes vándort; közben szállnak útjukon,
o meg megy a magáén; így teszünk mi is.
Kik vagytok hát, hogy a királyi ház körül
mertek tombolni ittas-bosz menádosan?
Kik vagytok hát, hogy e hajlék kulcsárasszonyát
üvöltitek meg, mint ebfalka holdra nyí?
Tán azt hiszed, nem ismerek rád, beste faj?
Hadban fogant, csatán nevelt új nemzedék,
te férfihajhász, elcsábult és csábitó,
ki egyképp ernyeszt harcos- és polgárerot!
Így egycsomóban sáskahadnak látszotok,
amely alázúg s ellepi a zöld vetést.
Ti más szorgalmán felhízók! Te, zsendülo
jólétet habzsoló, nagybélu faj; rabolt,
vásárra vitt, csereberélt portéka, te!

HELÉNA
Ki szolgálókat asszonyuk láttára szid,
lábbal tiporja az úrno házi jogkörét;
csupán az o joga dicsérni érdemet
vagy rosszalásra méltóért fenyíteni.
S elégedett vagyok, mert jól szolgáltak ok
nekem, midon a dicso hatalmú Ílion
körülkerítve elbukott és romba dolt,
s csüggedt bolyongásban turt tenger baj között,
hol embertársát cserbenhagyta volna más.
E virgonc hadtól itthon is ezt várom el.
Ki szolgál? Nem firtatjuk azt, csak hu legyen.
Hallgass tehát, s ne vicsorogj rájuk tovább.
Ha gondosan orizted a király lakát
úrno hiján, dicsoségedre válik ez;
de most o visszatért, húzódj hát félre, hogy
botot ne kapj a jól megszolgált bér helyett.

PHORKÜASZ
Cselédséget büntetni nagy jog, melyet az
istenáldotta úr fenséges hitvese,
sok éven át bölcs rendet tartva, megszerez.
Mivel te, most elismert, visszafoglalod
a királyné s háziasszony rég üres helyét,
vedd át a meglazult gyeplot s szorosra húzd,
vedd át a kincset s ráadásul minket is.
De elsosorban védelmezd meg vén fejem
ezektol, kik hattyúszépséged oldalán
csak tollavedlett, rútul gágogó libák.

KARVEZETONO
Mily ronda a szépség mellett a rondaság.

PHORKÜASZ
Mily dore bölcsesség mellett a doreség.

Ettol kezdve a kórus tagjai egyenként
kilépnek a sorból, és így válaszolnak

ELSO KÓRUSTAG
Apád Erebosz, anyád az éj, róluk mesélj.

PHORKÜASZ
S te Szkülláról, hisz vér szerint nagynénje vagy.

MÁSODIK KÓRUSTAG
Jónéhány szörny mászkál családfád ágain.

PHORKÜASZ
Orcusba szállj! retyerutyádat ott keresd.

HARMADIK KÓRUSTAG
Hozzád képest túl ifjú minden ott-lakó.

PHORKÜASZ
Teiresziasz apóval édelegj buján.

NEGYEDIK KÓRUSTAG
Ükunokád még Órión dajkája is.

PHORKÜASZ
Téged ganéjon hizlaltak fel a hárpiák.

ÖTÖDIK KÓRUSTAG
S te féltett görhességedet min tengeted?

PHORKÜASZ
Nem embervéren, arra csak te szomjazol.

HATODIK KÓRUSTAG
Hullára éhes hulla vagy magad!

PHORKÜASZ
Vámpírfogaktól villog szemtelen pofád.

KARVEZETONO
Majd nem pofázol, hogyha megmondom, ki vagy.

PHORKÜASZ
Elobb magad nevezd meg, s nincs többé talány.

HELÉNA
Harag nélkül, de búsan lépek közbe, hogy
betiltsam ezt a fékevesztett szócsatát!
Mert nem sújthat nagyobb baj urat s parancsolót,
mint hu szolgák közt titkon gennyedo viszály.
Parancsának visszhangja nem tér vissza már
összhangzón, gyorsan végbevitt tett szárnyain,
ó, nem, konok morajjal zúgja ot körül,
a fejvesztetten mindhiába korholót.
Sot ami több: hevében botrányos dühnek,
vészes rémképeket idéztetek ti föl,
rám törnek ok, s Orcusba rántva érezem
az otthonos táj ellenére is magam.
Emlékezés vagy puszta káprázat gyötör?
Én voltam mindaz? Én vagyok? Vagy én leszek
a Városdúló álom- s rémalakja majd?
Borzong a lánycsapat, de te, náluk éltesebb,
nyugodtan állsz; te mondj értelmes szót nekem.

PHORKÜASZ
Ki tarkán boldog esztendok során mereng,
az ég legfobb kegyét is álomnak hiszi.
Magad pedig, e kegy korlátlan részese,
egy élten át nem láttál mást, csak lángra gyúlt,
merész kalandba gyorsan vágó hosöket.
Korán rabolt el a vágyra gerjedt Thészeusz;
Herkules-izmú volt o s pompás termetu.

HELÉNA
Elhurcolt, mint tízéves, karcsú ozikét,
és Attikában Aphidnai vára zárt körül.

PHORKÜASZ
Ám Kasztór és Pollux kimentett csakhamar,
s körötted egy csapatnyi hos legyeskedett.

HELÉNA
De csak Patroklosz nyerte el titkos kegyem,
Péleusz fiának mása, azt bevallhatom.

PHORKÜASZ
De más férjet kívánt atyád, Menelaoszt,
ki nagy tengerjáró volt, s háza jó ura.

HELÉNA
Rábízta lányát és országa gondjait.
E nász gyümölcse lett utóbb Hermioné.

PHORKÜASZ
De míg férjed Krétában jussát vívta ki,
magányodban túl szép vendég jelentkezett.

HELÉNA
Miért említed fel félözvegységemet,
s hogy milyen szörnyu romlást hozott fejemre az?

PHORKÜASZ
Ama hajóút folytán lettem én, szabad
krétai no, fogoly s rabszolga évekig.

HELÉNA
Férjem tüstént kulcsárasszonynak tett ide,
rád bízva várat s vakmeron nyert kincset is.

PHORKÜASZ
Mit elhagytál a tornyos város, Ilion
s kifogyhatatlan mámor által vonzva te.

HELÉNA
Mámort ne emlegess! szívemre s fomre túl
keservesen zúdult a kínok tengere.

PHORKÜASZ
Bár, hír szerint, kettos alakban Ilion
s Egyiptom népe egy idoben láthatott.

HELÉNA
Ne dúld tovább e tébolyig dúlt agyvelot.
Melyik vagyok hát voltaképp, ma sem tudom.

PHORKÜASZ
S mondják, hogy forró vágyával reád talált
az árnyak mély honából jött Akhilleusz is,
ki rég szeretett, hiába rendelt mást a sors.

HELÉNA
Szellemképével szellemképem egyesült.
Csak álom volt, többet nem tart a monda sem.
Alélok s szellemkép leszek magamnak is.

Az egyik oldalon álló kórustagok karjaiba hanyatlik

KAR
Csitt, te! Csitt, te
rút sanda szemu, fondor szavú!
Ily félelmetes, egyfogu száj,
ily förtelmes barlang
vajjon fúhat-e jó szelet?
Hogyha gonosz szivü játssza a jámbort,
ordas a juh puha gyapja alatt,
háromfejü eb fene torka se
visszariasztóbb annál.
Várjuk aggodalmasan:
Hol? mikor? mint tör reánk,
mely e fortély
mélyén leskel, a szörnyeteg?
Lám, a szelíd, a baráti vigasznak
lágy szavu, léthei írja helyett
felbolygatod újra a múltat, a
rosszat idézve, jót nem,
és homályba burkolod
a jelen fényét s jövonk
földerengo
szép hajnalsugarát vele.
Csitt, te! Csitt, te!
Úrnonk lelke, amely, ím,
már tovaszállni akar,
el ne hagyja e drága
alakot végleg, amelynél
szebbre a nap még nem ragyogott.

Heléna már magához tért, és ismét középen áll

PHORKÜASZ
Lépj ki, ékes napvilág, a foszló fellegek közül,
fátyolos bájad megejtett, teljes fényed elvakít.
Nyájasan, merengve nézed, mint tárul ki a világ.
Bár szidnak rútságomért, a szépséget jól ismerem.

HELÉNA
Félve válok még az urtol, mely ájultan átölelt,
megpihennék benne újra, lankatag minden tagom:
ám illik, hogy a királyné s minden rendu ember is
emberelje meg magát, ha váratlan vész ütne rajt’.

PHORKÜASZ
Most már újra nagyszeru s a szépség teljessége vagy,
nézésed parancsoló; nos, mit parancsolsz? mondd ki hát.

HELÉNA
Vakmeron civódtatok, s a késést most pótolni kell;
készüljünk az áldozásra, a király parancsa ez.

PHORKÜASZ
Minden kész a házban, éles bárd, tripúsz meg serpenyo,
szenteléshez, füstöléshez; s mondd, az áldozat mi lesz?

HELÉNA
A király azt nem közölte.

PHORKÜASZ
Szót se szólt? Ó, borzalom!

HELÉNA
Mért remegsz? Mért jajveszékelsz?

PHORKÜASZ
Úrnom, mert magad vagy az!

HELÉNA
Én?

PHORKÜASZ
S ezek mind.

KAR
Ó, jaj! Ó, jaj!

PHORKÜASZ
Bárd alatt vesz életed.

HELÉNA
Szörnyu! Én szegény! De vártam.

PHORKÜASZ
Úgy hiszem, nincs irgalom.

KAR
Ó! S nekünk mi lesz a sorsunk?

PHORKÜASZ
O hal csak nemes halált,
míg ti bent a fogerendán, a tetogerinc alatt
lógtok sorban, mint madártor hurkán vergodo rigók.

Heléna és a Kar hatásos és jól elrendezett
csoportban, megdöbbenten és rémülten állnak

PHORKÜASZ
Kísértetek! - sóbálványokként álltok itt;
a napfénytol, mely nem tiétek, válni fáj.
Az emberek ugyancsak ily kísértetek,
a napvilágról egy se mond le szívesen;
még sincs segítség s irgalom, ha itt a vég;
mind tudja ezt, de csak kevés nyugszik bele.
Elég! El kell pusztulnotok! Munkára hát!
Tapsol, mire az ajtóban álarcos
törpealakok jelennek meg, akik az elhangzó
parancsokat azonnal, fürgén teljesítik.
Gyertek, pohos, golyószeru, zord rémmanók!
Görögjetek, árthattok itt, amennyi kell.
Aranyszarvas, hordozható oltárt ide,
a fényes bárd helye az ezüst oltárperem,
korsókba friss vizet, legyen lemosható
a szörnyuségesen sötétlo vérmocsok.
A por fölé díszszonyeget terítsetek,
királynoként térdeljen ott az áldozat,
s bár csakhamar fejét veszíti, rangosan
legyen belégöngyölve, majd temetve is.

KARVEZETONO
A királyné eltunodve, egymagában áll,
a lánycsapat lekaszált sarjúként kókadoz;
de úgy hiszem, mint nénjüket, szent tartozás
terhel, hogy szót váltsak veled, te osöreg.
Bölcs vagy, tapasztalt s nyilván jóindulatú,
bár félreismertünk s szapultunk ostobán.
Megmentésünkre tudsz-e módot, mondd tehát.

PHORKÜASZ
Mi sem egyszerubb: csupán a királynén múlik az,
hogy ment legyen, s mellékesen ti is vele.
De elszánás kell hozzá, és minél elobb.

KAR
Ó, te legbölcsebb Szibülla, párkák legdicsobbike,
zárt tokjába aranyollód, hirdess fényt s üdvöt nekünk;
mert már mintha lógna, lengne, fickándozna kínkeservvel
testecskénk, mely táncba vágynék inkább, majd szerelmes ifjak
kebelén pihenne meg.

HELÉNA
Reszkessenek csak! Fáj a szivem, de nem remeg;
ha tudsz menekvést, mégis hálával veszem.
Bölcs s megfontolt személy lehetetlenséget is
nyilván lehetonek lát gyakorta. Szólj tehát.

KAR
Szólj már s mondd meg, mondd sietve: mint bújjunk ki az undorító,
rút kötélbol, mely ijeszton torkunk áthurkolni készül,
mintegy förtelmes nyakékként? Már érezzük is, mi árvák,
fúldoklásig, fulladásig; ó, szánd meg szegény fejünket,
Reia, isteneknek anyja.

PHORKÜASZ
Van-é türelmetek terjengos dolgokat
csendben hallgatni? Ágbogas történet ez.

KAR
Van épp elég! Míg halljuk, életben vagyunk.

PHORKÜASZ
Ki otthon ül, nemes kincsekre jól vigyáz,
gonddal vakolja a dicso hajlék falát,
és zápor ellen karbantartja a háztetot,
az éltehosszat szépszerén elboldogul;
de ki a szent küszöb határát nagyhamar
átlépi s bunös-vakmeroen megszökik,
az visszatérve még a régi helyre lel,
de más ott minden, sot gyakorta puszta rom.

HELÉNA
Miért papolsz közismert bölcsességeket?
Beszélni készülsz, nem pedig bosszantani.

PHORKÜASZ
Ez történelmi tény, s nem éppen megrovás.
Végigportyázva Menelaosz kalózhajón
az öblöket, és sarcát nyögte part, sziget,
s zsákmányt hozott, mely benn ma is halomban áll.
Majd Ilion elott tíz évig rostokolt;
s hány esztendo volt visszaútja, nem tudom.
Csakhogy mi történt közben itt, Tündareosz
fenséges házatáján, s országszerte mi?

HELÉNA
Hát annyira véreddé vált a korholás,
hogy feddés nélkül szádat föl se nyithatod?

PHORKÜASZ
Igen sok éve elhagyatott a hegyvidék,
mely Spártától észak felé emelkedik,
hátában a Taügetosz, honnan, mint friss patak,
az Eurótasz csörgedez völgyünkbe le,
hol szétterül, s hattyú költ nádas öblein.
Hátul a hegyszorost titokban vakmero
faj szállta meg, a kimmeri éjbol törve ki,
s megmászhatatlan, tornyos várat épitett,
honnét ország és nép könnyen nyaggatható.

HELÉNA
S hogy tudták végbevinni? Valószerutlen ez.

PHORKÜASZ
Volt rá ido, talán húsz év is, gondolom.

HELÉNA
Vezérük is van? Sok rabló szövetkezett?

PHORKÜASZ
Nem rablók ok, de van vezérük, ó igen.
Nem átkozom, meglakta bár házunkat is.
Noha módja volt kifosztani, beérte o
önként adott ajándékokkal sarc helyett.

HELÉNA
S milyen maga?

PHORKÜASZ
Megjárja. Szinte kedvelem.
Jókedvu, bátor, hozzá délceg termetu
s oly nyílt eszu, mint, mondhatom, kevés görög.
Barbárnak szidják népét, ámbár nem hiszem,
hogy lenne köztük oly dühödt, mint Ilion
alatt emberhúst falni vágyó hoseink.
Becsülöm nagy szívét, és rábíznám magam.
Hát még a vára! volna ott mit látnotok!
Be más is az, nem oly ormótlan faltömeg,
minot apáitok felhánytak nagyhamar,
küklópszosan, nyers kore sebten nyers követ
taszító küklópszokként, míg az o faluk
függoleges, vízszintes és szabályszeru.
Nézzétek kívül! vakmeroen égbe tör,
szilárd eresztéku, tömör s acélsima.
Ki mássza meg? - Leszédül róla a képzelet.
És benn teremszeru nagy udvarok, körül
más-más formájú és célú épületek.
Van nagy s kis oszlop, boltív s boltívecske ott,
ki- és benézni erkélyek, galériák,
és hány címer!

KAR
Címer? Mi az?

PHORKÜASZ
Hisz már Aiász
pajzsán is kígyó gyuruzött, láttátok azt.
S a hét vitéz, ki Thébai ellen fölvonult,
pajzsára bo értelmu ábrát íratott.
Hold s csillagok ragyogtak éji égmezon,
istenno, hos, lajtorja, kardok s fáklya is,
s bosz képek, a jámbor városoknak vészesek.
Efféle ábrát hord tehát ez a hoscsapat,
mit színpompásan hagytak rájuk oseik.
Van ott oroszlán, sasmadár, csor és karom,
bölényszarvak, szárnyak, rózsák meg pávafark,
s hány sáv: ezüst, arany, vörös, kék, éjsötét.
Termek falán ilyesmi függ ott sorra sor,
oly végtelen termekben, mint a nagy világ;
ott táncolhattok!

KAR
S mondd csak, vannak táncosok?

PHORKÜASZ
De még minok! Üde, aranyfürtu fiúk.
Ifjú illat! Csak Páris árasztott ilyet,
ha királynétokhoz túl közel jött.

HELÉNA
Teljesen
kiesel szerepedbol mondd ki végszavad!

PHORKÜASZ
Te mondod azt, ha végszód elszánt, nyílt “Igen!”,
a várral veszlek én körül.

KAR
Ó, mondd ki hát
a kurta szót, s mentsd meg magad és minket is!

HELÉNA
Hogyan? Elhiggyem, hogy Menelaosz király
úgy elragadtatná magát, hogy bántana?

PHORKÜASZ
Feledted-é, mily szörnyen csonkította meg
Déiphoboszodat, a párviadalban kimúlt
Páris konok öccsét, ki téged, özvegyet,
erovel ágyasává tett? Orrát s fülét
levágta, s így tovább; iszonyú volt látni is.

HELÉNA
Azt véle tette, és miattam tette meg.

PHORKÜASZ
Veled pedig majd omiatta bánik úgy.
A Szépség oszthatatlan; az, ki bírta már,
szétzúzza inkább, s átkoz minden osztozást.
Távoli trombitaszó; a Kar tagjai összerezzennek
Mint harsány trombitaszó, mely fülbe s jonhokig
hasít, úgy tépi a féltékenység karma is
szívét a férfinak, ki nem felejti azt,
mit birtokolt, s most veszve van, s nem birtoka.

KAR
Hallod? Kürtök harsonáznak! Látod? Pengék fénylenek.

PHORKÜASZ
Üdvöz légy, uram-királyom, számot adni kész vagyok.

KAR
Hát mi?

PHORKÜASZ
Tudjátok ti azt jól: látjátok, mint hal meg o;
sejtitek, rátok mi vár bent; nincs segítség, nincs remény.

Szünet

HELÉNA
Meggondoltam, mit kell kockára tennem itt.
Ártó szellem vagy, érzem csalhatatlanul,
s hogy jót fordítasz rosszra, attól rettegek.
Mindegy, a várba mégiscsak veled megyek;
a többit már tudom; amit titok gyanánt
kíván a királyné szíve mélyén rejteni,
más szem ne födje fel. Vezess hát, vén anyó!

KAR
Ó, odamenni öröm,
szedjük a lábunk!
Itt a halál,
de szemünk elott
vár mered újra,
biztos, nagy, meredek fal.
Védjen az oly remekül,
mint Ilion fala, mit
ama végnapon
aljas csel vehetett be csak.
Köd száll alá, és elborítja a háttért,
vagy akár az elotért is
Ó, de mi ez?
Nézzetek körul!
Nemde a nap ragyogott?
S most pásztákban hinti ködét
ránk Eurótasz szent vize;
tovatunt a part is, e
bájos, nádkoszorúzta vidék;
és szabadon, büszkén,
szép lágyan tovasikló
társas hattyúrajt se
lát a szemem már!
Mégis ide
hallom hangjukat,
messzi, rekedt dalukat,
mely, mondják, a halál jele!
Ó, ne jelentsen e hang
felkínált menedék helyett
végül pusztúlást minekünk;
nékünk, hattyuszeru
karcsú hónyakuaknak
s hattyulány úrnonknek!
Jaj minekünk!
Mindent ködtakaró
burkol már körülünk.
Még egymást sem látja szemünk!
Ó, mi ez? lépdelünk?
vagy tipegon
lengedezünk a talaj fölött?
Láttok-é? Nem Hermész lebeg
ott legelol? Fényes aranybotja
visszaparancsol-e újra a zord,
a kietlen, szürke derengéssel telt,
lengo árnyalatoktól népes,
teli és mindég üres Hádészba?
Ím, most minden elsötétül, a fakó köd szertefoszlik
sziklaszürkén, téglabarnán. És elénk falak merednek,
láthatárunkat lezárva. Udvar ez? vagy mély gödör tán?
Ez vagy az, nekünk siralmas! Húgaim! fogságba estünk,
oly fogságba, mint soha.

BELSO VÁRUDVAR
Fantasztikus pompájú középkori épületek körében

KARVEZETONO
Balgák és kapkodók, valódi asszonyok!
A pillanattól függok, változó ido,
szerencse s balsors bábjai! Sem ezt, sem azt
nem állhatjátok nyugton. Folyton hajba kap
ez azzal, majd keresztül-kasul mindahány;
a jaj s kacaj egyformán hangzik szátokon.
Most csend! fülelve várjátok, hogy asszonyunk
nagy lelke magáról s rólunk mit határoz el?

HELÉNA
Hol vagy te, Püthonissza? bárhogy hívnak is,
a zordon boltívek alól lépj már elo.
Ha fölkerested e csodás vár hos urát,
jelentve jöttömet, hogy jól fogadjon o,
fogadd hálámat, és vezess tüstént elé;
soká bolyongtam, csak pihenni vágyom én.

KARVEZETONO
Királyné, hasztalan kutat tekinteted;
a sanyarú váz nincs sehol, tán ott maradt
a ködben, melynek mélyébol rejtélyesen,
lépést se téve, perc alatt jöttünk ide.
Tán o is e sokból eggyé lett vár urát
keresve járja az útvesztot, hogy fényesen
s fejedelmi pompával fogadjon téged o.
De nézd, máris tömegben hullámzik felül,
ablaknál, karzaton s a fokapunk ki-be
a fürgén sürgo-forgó szolganép; biz ez
elokelo s szíves vendégvárás jele.

KAR
Szívem repes! ó, nézzétek, amott
mily ildomosan kanyarog lefelé
szép, szende fiúk lassan haladó,
szabatos menete. Ki parancsa nyomán
közelít e korán fegyelemre nevelt
gyermekifjak ragyogó csapata?
Mi csodálatosabb? Deli léptük-e, vagy
fürtök-övezte, fehér, sima homlokuk-é,
oszibarack-piros üde arcuk-e, mit
barackszerüen hamvas pihe föd?
Fáj rá a fogam, de bizony vacog is;
hisz esetleg a szám teli - mondani is
irtózatos ezt! - hamuval lesz!
Még csodaszebbek
bukkannak elo.
Terhük micsoda?
Trón fokai,
szonyeg, ülés,
cifra szövet
sátorosan;
lengon lengedez az
asszonyunk fölött már,
mint fellegkoszorú,
mert oda hívták
ot, s már pompás vánkoson ül.
Sorfalatok
álljon a lépcson
fel komolyan.
Szép fogadás ez, méltó, méltó,
háromszor legyen áldva tehát!

A Kar által mondottak rendre megtörténnek
Faust, miután a gyermekek és apródfiúk
hosszú menete leérkezett, középkori lovagi,
udvari viseletben megjelenik fent a lépcson,
és lassan, méltóságteljesen lefelé jön

KARVEZETONO
(figyelmesen szemügyre véve ot)
Ha a nagy istenek, mint olykor megteszik,
nem kölcsönözték múlón és alkalmilag
csupán neki e bámulandó termetet,
nemes modort és szívet megnyero varázst,
siker kíséri férfiharcban mindig ot,
s éppúgy a legszebb nokkel vívott kis csatán.
Nyilván különb sok másiknál, akármilyen
dicsoségben fürödve láttam oket én.
Lassú méltósággal jön s hódolattelin
a vár ura; királyné, fordulj hát felé!

FAUST
(odajön, oldalán egy megbilincselt emberrel)
Az ünnepélyes üdvözlés, az illo
hódolatú istenhozott helyett
e láncra vert szolgát hozom neked;
hogy tisztemet mulasztom, rajta múlt.
Hullj térdre és a legfelségesebb
asszonynak tégy bunödrol vallomást!
Dicso úrno, e férfi dolga, hogy
sasszemmel a magas toronytetorol
körültekintsen, és az égi urt
s a föld terét kémlelje áthatón,
mindazt, mi itt vagy ott mutatkozik,
s a domblánc és a biztos vár között
a völgybe tart, hullámzó nyáj legyen
vagy hadsereg; azt védi fegyverünk,
emennek ellenáll. S ma mily hanyagság!
Jössz, s nem jelenti; oda a magas
vendégnek járó, tiszteletteli
fogadtatás. A vétkes életét
játszotta el, s már vérében heverne
méltó halállal; de itt csak magad
büntetsz s kegyelmezel tetszés szerint.

HELÉNA
Hát ily magas méltóságot kinálsz,
a bíróét s várúrnoét, s ha csak
úgy próbaképpen is, mint sejthetem -
Így hát a bíró fo tisztét gyakorlom,
kihallgatom a vádlottat. Beszélj.

LÜNKEOSZ TORONYOR
Hadd térdeljek, hadd csodáljak,
hadd haljak halált, hadd éljek,
szívem-lelkem már övé lett,
kit az ég ad e világnak.
Várva boldog pirkadatra,
keletet kémleltem én,
s csoda történt, mert a nap ma
délrol tündökölt felém.
És vonzott igen felette,
hogy mélységet, hegytetot,
földi s égmezot feledve
az egyetlent nézzem, Ot.
Oly szemmel vagyok megáldva,
mint fa csúcsán a hiúz,
s most káprázom, mint kit álma
éjsötétje visszahúz.
Hogy tisztuljon ki fejem? Zárt
kapu, csipkés bástyafok!
Köd kelt, majd lebegve felszállt,
s ily istennot láthatok!
Szív, szem egyképp lesz a foglya,
szomjan ittam szende fényt;
ez a szépség, rám ragyogva,
vakká tett engem, szegényt.
Elfeledtem ott a vártán,
hogy kürtömhöz eskü köt;
szépséged - szabj bár halált rám -
elfojt lázadást, dühöt.

HELÉNA
Magam-okozta vétket nincs jogom
büntetni. Ó, jaj! Mily könyörtelen
sors üldöz, bárhol úgy bomolnak értem
a férfiszívek, hogy sem önmaguk,
sem más méltó nem szent nekik. Elcsábított
s rabolt, vívott értem s ragadt magával
félisten, hos, isten, sot démon is.
Velük bolyongtam, s lettem a világ
mételye, késobb megkettozve; most
háromszorozva s négyszerezve szerzek
bajra bajt. Engedd szabadon szegényt;
isten zavarta meg, ne érje gáncs.

FAUST
Királyné, álmélkodva nézem én
a biztos célzót, s itt, kit eltalált;
látom a nyílröppento íjat és
a megsebzettet. Nyíl nyilat követ,
s engem talál. Sejtem, várszerte is
így szállanak zizegve, tollasan.
Mivé lettem? Lázadókká teszed
leghívebb híveim, s bástyáimat
megingatod. Félek, hadam behódol.
gyoztes, legyozhetetlen hölgy, neked.
Mi mást tehetnék? Magamat s amit
enyémnek képzeltem, kényedre bízom.
Hadd boruljak le, szabadon s hiven
úrnomnek vallva azt, ki megjelent
csupán, s övé lett máris trón, vagyon.

LÜNKEOSZ
(egy ládával és a többi ládát cipelo emberekkel)
Úrnom, viszontlátsz! Ím, e kincs
gazdája esd, hogy rátekints,
egyszerre érzi o, ha lát,
koldusnak s császárnak magát.
Mi voltam én? mi lettem én?
Mit is tegyek? van-e remény?
Hiába nézek áthatón!
Túl szemkápráztató a trón.
Kelet felol törtünk utat,
s nem állta ostromunk Nyugat;
hosszú, hatalmas népözön,
nem tudta az él, hátul ki jön.
Ez halt, az állt, s már hirtelen
a lándzsás harmadik ott terem;
hol minden egyes százat ért,
nem sírtunk elhullt ezrekért.
Vonult a had, zúdult a had,
hol itt, hol ott voltunk urak,
s hol úr voltam ma, holnap ott
már más harácsolt és lopott.
Körülnéztünk futtában, és
szép not rabolt egyik vitéz,
komor bikát más emberünk,
ló ménesszámra jött velünk.
De mást kémleltem jómagam,
csak ritkaságra fájt fogam,
s mit más is elvett könnyedén,
szikkadt sarjúnak néztem én.
Kincset nyomoztam szüntelen,
vezérelt ritka jó szemem,
a minden erszényt megnyitó;
átlátszó volt a ládikó.
Gyult aranyam egész tömeg,
s hozzá szépmívu ékkövek:
csak egy méltó, a zöld smaragd,
hogy ékszerül kebledre rakd.
Függoül a tengerfenék
küldi tojásdad gyöngyszemét;
a rubin sápad, elriad
láttán arcod rózsáinak.
A világ legszebb kincseit
hoztam trónodhoz, íme, itt,
hogy lásd a véres harcmezok
termését zsámolyod elott.
Bár ennyi kincs több, mint elég,
jócskán van ládám rejtve még;
fogadd el hu kíséretem,
s kincstárad színig tölthetem.
Hisz alig lett tiéd a trón,
görnyedni látod hódolón
a gazdagságot, észt, erot
a páratlan szépség elott.
Enyémnek hittem kincsemet,
most elgurul s hozzád siet.
Azt hittem, rengeteg vagyon,
s látom ma, mily mihaszna lom.
Egykor becses volt, számra sok,
s kaszált sarjúrenddé aszott.
Ó, nézz rá nyájasan, te szép,
add vissza régi, nagy becsét!

FAUST
A bátran nyert vagyont vidd el hamar,
s bár gáncs nem ér, jutalmat mégse várj.
Már minden az övé, amit e vár
magába zár; ily részleges ajándék
fölösleges. Menj s halmozz kincsre kincset
szép rendben. Fesd a szem-nem-látta pompa
dicso képét elénk! A boltozat
új mennyboltként ragyogjon föl, teremts
eleven édent az élettelenbol.
Terüljön oelé, ha jár, virágos
szonyegre szonyeg; lábának legyen
a ko puha; s szemének, mely csupán
istent nem kápráztat, a fény pazar.

LÜNKEOSZ
Mit a gazda meghagyott,
szolgájának kis dolog:
szépség kénye-kedve lett
úrrá vár és vér felett.
Már a had csak érte él,
tompa minden pengeél;
elfakul s kihul a nap,
hogyha lát, dicso alak;
melletted, dús látomás,
puszta semmi bármi más. (El)

HELÉNA
(Fausthoz)
Beszélni vágyom véled, jöjj tehát
föl mellém! hívogatja az üres szék
urát, hogy biztosítsa helyemet.

FAUST
Elobb hadd esküdjem térden neked
huséget, és nyújtsd csókra, drága hölgy,
kezedet, mellyel magadhoz emelsz.
Oszd meg velem határatudhatatlan
birodalmadnak trónusát, szerezz
imádót, szolgát, gyámolt egy személyben!

HELÉNA
Számos csodát látok és hallok itt.
Ámuldozom, sokmindent kérdenék.
Ó, mondd meg, mért csengett az or szava
imént oly furcsán, furcsán s kedvesen?
Egyik hang szinte másikhoz simult,
s alighogy egyik szó fülembe csendült,
enyelgo párja is nyomon követte.

FAUST
Ó, ha így tetszik már népünk beszéde,
bizonyára elbuvöl dala is,
fület s szivet zsongítón jár az át.
De legjobb, hogyha tüstént nekilátunk;
csak párbeszéd csal, csábít szóra szót.

HELÉNA
Mondd, ily szépen beszélni nem nehéz?

FAUST
Szívbol kell szólni, ennyi az egész.
S ha úrrá lett a vágy szívünk felett,
keressük azt -

HELÉNA
aki viszontszeret.

FAUST
Múlton s jövon nem jár tekintetünk,
csak a jelen -

HELÉNA
az üdvösség nekünk.

FAUST
Dús kincs az, zálog, boldog szerzemény,
s milyen kéz szentesíti?

HELÉNA
Az enyém.

KAR
Fennakadhatunk-e rajta,
hogy királynénk nyájasan
szól a vár urához?
Tudjuk azt, újra fogolynok
lettünk, mint Ilionnak csúfos
pusztulása s a gondteli
és bonyodalmakban bo,
szomorú uton annyiszor.
Férfivágyakhoz szokott nok
csöppet sem finnyáskodók,
értik ok a módját.
Szép, aranyszoke juhpásztor,
majd sötét szorözetu faun,
az, kit épp hoz az alkalom,
egy jogon élvezi dúsan
dagadó, deli testüket.
Lám, egymáshoz mind közelébb
ülnek, összesimul a
vállal a váll, térd térdhez ér,
kézbe-kéz ringanak ok
fent a dicso
trónnak vánkos-oromzatán.
Mert a fenség népe elé
tárja nyugodtan
ily titkolt örömöknek
forró, féktelen áradását.

HELÉNA
Oly távol s oly közel érzem magam;
itt vagyok! - mondom el minduntalan.

FAUST
Elfúl tüdom, a nyelvem béna lesz;
téren s idon kívüli álom ez.

HELÉNA
Ím, én, az os múlt újjáéledek,
kit a nem ismeros vonz, s véled egy.

FAUST
Vívódni kár, dicso sors a tiéd!
Arasznyi bár, kötelesség a lét.

PHORKÜASZ
(nagy sebbel-lobbal ront be)
Szerelem könyvét betuzve,
leckébol játékot uzve,
játékból jöttök ti tuzbe,
ám ez nem jó pillanat.
Nem halljátok a viharnak
moraját? Kürtök rivallnak,
vész dönget kaput, falat!
Föl keserves, bosz csatára!
Menelaosz ront a várra,
s hada emberáradat.
Gyoztesek közt csonka-bonka
Déiphoboszként hullsz a porba,
nok lovagja, jómagad.
Rossz portékák fán libegnek,
s o az oltárnál kiszenved
újonnan fent bárd alatt.

FAUST
Gaz ünneprontás! bosszantóan ránk tör o;
az esztelen huhót bajban se kedvelem.
Vészhír elrútít bármilyen szép hírnököt,
s te rútak rútja, kedvvel csak rossz hírt hozol.
De most az egyszer felsülsz, mert hiába fújsz,
a lég remeg csak tole. Itt nincsen veszély,
a ha volna is, üres fenyegetés marad.

Kürtjelek, dörrenések a tornyok felol,
trombiták és kornéták szólnak, harci zene,
hatalmas hadsereg vonul át a színen

FAUST
Nem! Lásd magad, mint gyul köréd e
megbonthatatlan hos-sereg;
csak az méltó a nok kegyére,
ki oket bátran védi meg.
A hadvezérekhez, akik
a hadoszlopokat otthagyva közelednek
Halmozz, fojtott dühhel csatázva,
gyozelmet gyozelemre te,
Észak ifjú színe-virága
s Kelet viruló ereje.
Páncélban, villámolva tört meg
e hos had birodalmakat,
ha jön, megrengeti a földet,
s még zeng az ég, ha elhaladt.
Pulosz táján szálltunk mi partra,
a vén Nesztór már rég halott,
a szabad hadunk elott darabra
hulltak az apró államok.
Uzzétek hát Menelaosznak
hadát tengerre vissza ma;
ott portyázhat, leshet, rabolhat,
ez volt a sorsa s hajlama.
Rangotok mától fogva “herceg”,
Spárta úrnoje rendeli;
hegy s völgyet lábához helyeztek,
hódolt föld fejedelmei.
Korinthosz öbleit, te Germán,
földgáttal és fegyverrel óvd!
Száz szurdokú Akhaia ormán
mutasd meg virtusod, te Gót.
Élisz rászáll a Frank hadakra,
Messzéné Szászok birtoka,
a tengert Normann tisztogassa,
s Argolisz nagy lesz, mint soha.
Lesz otthonuk, villámuk, öklük
külso veszéllyel szembeszáll;
csak Spárta tündököl fölöttük,
hol úrnonk osi trónja áll.
O minden egyest majd az áldott
országban boldogulni lát;
csak zsámolyánál vár tirátok
jog, biztosíték, napvilág.

Faust leszáll a trónról,
a hercegek pedig kört alkotnak körülötte,
hogy részletesebben megismerjék
parancsait és intézkedéseit

KAR
Elsosorban fegyver után
nézzen a férfi bölcsen,
hogyha a legszebb kell neki épp;
nyerje bár el bókkal a
földi vágy netovábbját,
még nem biztos a birtoka:
hízelgo kihizelgi sunyin,
rabló nyíltan is elveheti;
ám ha vigyáz, megelozheti ezt.
Üdv a hercegnek, ki több
másoknál a szememben,
bátor, okos frigy muve, hogy itt
szótfogadnak a hosök is,
intésére figyelve.
Végzi parancsát mind hiven,
önmaga hasznát nézve és
hálából fejedelme iránt,
és közös ékük a büszke babér.
Mert ki ragadja el a
szép zsákmányt ilyen útról?
Az övé, legyen is csak övé;
kétszeresen kivánjuk ezt
néki mi, mert minket is óv fala itt benn,
künn meg eros hada vesz körül.

FAUST
Az adományok, mik ezeknek
jutnak - mindnek gazdag vidék -,
nagyok s dicsok; máris mehetnek!
Mi bírjuk az ország szivét.
S vigyáznak ok partodra büszkén,
mely körül hullámtánc libeg,
a végso hegyhez Európa csücskén
kis domblánccal csatolt majdnem-sziget.
Népét örökké boldogítja
e mindig napsütötte föld,
mert most királynonk kapta vissza,
kit látott már, mikor kitört
a héjburokból tündökölve,
hol Eurótasz nádja zúg;
testvérei álltak körötte
és anyja, káprázó tanúk.
E táj csupán feléd repes, szép
virágokat neked terem;
s habár tiéd a földkerekség,
elso szülofölded legyen!
Csipkés ormára fent a hegygerincnek
bár jéghideg nyilat lövell a nap,
a sziklán zöldet is lel a tekintet,
s a kecske gyért füvet mohón harap.
Forrás szökell, patak társul patakkal,
s lezúg, zöldell már szurdok, lanka, rét
s a rónán, mit száz domb sávokra szabdal,
gyapjas nyájak haladnak szerteszét.
Szétszórva, lassan és vigyázva hág fel
szuk kaptatón a nagyszarvú barom;
de mindahány magának kész tanyát lel:
száz barlang ásít fenn a szirtfalon.
Pán ott az or, s életnimfák hazája
minden bozótos, nedves, hus üreg,
s mohón, magasabb régiókba vágyva,
zsúfolt fák kúsza lombja integet.
Oserdo az! Hatalmas tölgy mered föl,
szeszélyesen cikázik ága, mind;
szelíd juharfa duzzad drága nedvtol,
sudáran áll, s terhével játszva ring.
Anyásan buggyan, árnykörtol övezve,
a langyos tej, s vár bárányt, gyermeket;
nincs a gyümölcs, a síkság étke, messze,
s az odvas fák törzsébol méz csepeg.
Itt csak derus arc és ajak van,
öröklött kincs a víg kedély,
saját helyén mindenki halhatatlan:
egészségben, jólétben él.
S így serdül fel, míg tiszta fény ragyog rá,
nemzo atyává szép gyerek.
Csodálkozunk, s nincs senki, aki tudná,
hogy istenek vagy emberek?
Ekképp öltött Apollón pásztor-arcot,
másolva a legszebbiket;
hol a természet tiszta körben alkot,
világok kötnek ott frigyet.
(Heléna mellé ül)
Így értük el célunkat valahára;
a múltat, ó, ne bolygassuk tovább!
Érezd, hogy nemzod istenek királya,
s igaz hazád az osi szép világ.
Miért ragaszkodnál e várhoz?
Hisz még örökifjan terül
elénk a Spártával határos
Árkádia, boldog lakóhelyül.
Velem ez áldott földre menekülve,
gyönyöru sorsot fogsz választani!
Lugassá lesz a trón, s kettonknek üdve
szabad lesz végre, árkádiai!

A SZÍNTÉR TELJESEN MEGVÁLTOZIK
Sziklabarlangok sora fölé suru lombú lugasok borulnak.
Árnyas liget húzódik a környezo sziklás lejtokig.
Faust és Heléna nem látható.
A Kar-beli nok szerteszét, álomba merülve feküsznek

PHORKÜASZ
Mióta alusznak már a lányok, nem tudom;
hogy észlelték-e álmukban, mit ébren és
tisztán láttam magam, szintén nem sejthetem.
Felköltöm oket. Álmélkodjon az ifju nép,
s ti is, kik ott alant ültök, szakállasok,
a hiheto csodák nyitjára szomjasan.
Föl! Föl! Rázzátok frissen fürtös fotöket!
Hess, álom! Semmi hunyorgás! Rám figyeljetek!

KAR
Szólj hát, ó, meséld, meséld el, hogy miféle új csodát tudsz!
Olyat hallanánk leginkább, amit el nem hinne senki,
mert hisz úntig nézegettük már e sziklaszálakat.

PHORKÜASZ
Szemdörzsölve már unalmat emlegettek, gyermekek?
Halljátok hát: itt e grották, barlangboltok, surü lombok
adtak békés menedéket, mint idilli szeretoknek,
asszonyunknak és urunknak.

KAR
Ok, ott bent?

PHORKÜASZ
A külvilágtól
elzárkóztak; egyedül én szolgálom titokban oket.
Nagy tisztesség közelük, de mint belso cselédhez illik,
más munkát kerestem olykor; jártam erre-arra gyujtve
gyógygyökért, mohát, faháncsot, mint hatásuk ismeroje,
s kettesben maradtak ok.

KAR
Úgy adod, mint hogyha ott benn egy világ terülne rétek,
csermelyek, tavak meg erdok; mily meséket szosz nekünk!

PHORKÜASZ
Mit tudjátok azt, ti balgák! Föltáratlan még e mélység:
hány teremsor! hány nagy udvar! fürkészon kitudtam ezt.
Ám egyszerre csak kacaj cseng visszhangzón a sziklaboltban,
s látom, ott egy gyermek ugrál no ölébol férfiéba,
az apától az anyához; a becézés, az enyelgés,
szerelmes, bolond kötodés, a viháncolás, sikongás
váltakozva süketít.
Egy mezítlen géniusz, ki faunszeru, de finomultabb,
szárny nélkül a földre ugrik, s ím, a föld rugalma révén
felpattan merész magasba, s másodízben, harmadízben
már a kupolát veri.
Aggódón szólítja anyja: szökdécselhetsz, hogyha tetszik,
ó, csak szállni, azt ne próbálj, nincs szabad röptöd neked.
Majd jó atyja inti: téged csak a föld rugalma lendít
a magasba; legalább a lábujjad hegyével érintsd,
Antaeusként, kit a föld szült, s nyomban új erore kapsz.
És így szökdel o a roppant sziklatömbön, szirtperemrol
szirtperemre, erre, arra, felröpített labdaként.
Hirtelen mogorva szurdok nyílásában tunik el, s mi
elveszettnek hisszük ot már. Anyja sír, a férj csitítja,
én vállat vonok szorongva. S most új tünemény ragyog fel!
Kincsek vannak ott elásva? Lám, virágos szottesu, szép
köntöst vett magára o.
Karján bojtok lengedeznek, mellén pántlikák lobognak,
az aranylanttal kezében, mint kicsiny Phoebus, megáll;
vígan lép a szuk peremre és eloredol; csodáljuk,
s boldogan borulnak egymás kebelére a szülok.
Mert mi csillog homlokáról? Hogy mi, nem tudom magam sem,
színarany pánt vagy hatalmas szellemének lángja-e?
Lénye és mozgása egyképp sejteti, habár gyerek még,
minden szépség eljövendo mesterét, kin átremegnek
az örök melódiák már; és csodálva a csodásat,
így fogjátok látni ot, és így fogjátok hallani.

KAR
Mért csoda ez neked,
Kréta szülötte?
Tán sose nyelt a füled
költve tanító szót még?
Ión mondákról mit se tudsz te?
Nem hallottad-e, mily dús
Hellasz isteni-hosi,
osnél osibb szép regékben?
Minden, minden, amit
most cselekesznek,
nagyszerü osidok
gyászos utózöngéje;
mondókád nem ér fel azzal,
mit kedves kitalálás,
mely hívebb a valónál,
zengett Maia gyermekérol.
Ezt a csöppnyi, de már eros
újszülöttet azonnal
cifradíszu pólyába és
tiszta pihébe csavarja be
szószaporító dajkanép
korlátolt hiedelme.
Ámde a csöpp, eros kölyök
már kihúzza rugalmasan
hajló tagjait abból
pajkosan, és a túl szoros,
fojtó burkot, a bíbort,
bizton hagyja heverni ott;
mint a lepke, midon a báb
szuk gubójából kikel,
s szárnyakitárva suhan tovább,
szertecsapongva bátran a
napfényes levegoben.
Ekképpen bizonyítja be
majd a fürge fiúcska
mestercsínyjeivel, hogy a
selmák, tolvajok és egyéb
ily hasznotfölözok örök
jótét szelleme lesz o.
Mert a tenger urának is
elcseni ércszigonyát s Arész
kardját is hüvelyébol;
Phoebus az íját nem leli,
majd a fogót Héphaisztosz;
tuztol fél, csak ezért marad
bizton Zeusz atya mennyköve;
ám Erószt legyozi, mert
elgáncsolja birokban ot,
s míg dédelgeti Küprisz, övét
lopja el derekáról.

Elbuvölo, tiszta dallamú lantjáték hallatszik a barlangból.
Mindnyájan felfigyelnek rá, és láthatólag mélyen
meghatódnak. Innen, egészen a jelzett szünetig,
egyre szól a nem halkuló zene

PHORKÜASZ
Hallgassátok, zeng a szép dal,
sutba hát minden mesét!
Ósdi isten-zagyvalékkal
nem törodünk már mi rég.
Rátok, mert mércénk magas ma,
nincs szüksége senkinek:
ami szívbol jön, csak arra
dobbannak meg más szivek.
(Visszamegy a sziklák felé)

KAR
Szörnyeteg, lám, meghatott a
bájos hang, minket pedig,
mintegy kórból lábadozva,
könnyes boldogság telít.
Ha mero fény bent a lélek,
nap nélkül is megleszünk;
amit megtagad az élet,
szívünk nyujtja azt nekünk.

Heléna, Faust, Euphorión a korábban leírt öltözetben

EUPHORIÓN
Tréfás gyermekénekemnek
hangja néktek is öröm;
s a szüloi szív repeshet,
míg ütemre felszököm.

HELÉNA
A szerelem egy nemes párt
földi üdvben egyesít,
ám fölséges égi nektárt
csak hármasban ad nekik.

FAUST
Boldog ekképp mind a három,
s bonthatatlan már a frigy:
én a párod, te a párom;
bár maradna mindig így!

KAR
Sok-sok boldog éven át a
gyermek fénye szeliden
rásugároz majd e párra.
Ó, be meghatják szivem!

EUPHORIÓN
Ugrani vágyom,
hadd szökelek fel!
Szertecikázom
fönn a szelekkel,
vágyam örökké
fölfele visz.

FAUST
Maradj, maradj csak!
Ne játssz a vésszel;
alázuhanhatsz,
s a gyász emészt el,
ó, drága gyermek,
kettonket is.

EUPHORIÓN
Unalmas élnem
rabként a fölön;
kezem ne fogd le,
ne fogd a fürtöm,
ne fogd ruhámat!
Hisz mind enyém.

HELÉNA
Ó, szánd anyádat,
s gondolj apádra!
Mily szörnyu bánat:
széthull a drága
Enyém, Tiéd, Övé:
a szerzemény.

KAR
Tarthat az egység?
Semmi remény!

HELÉNA ÉS FAUST
Hasson e kérelem,
higgy szüleidnek,
s légy ura féktelen
ösztöneidnek!
Jobb, ha a síkság
dísze leszel.

EUPHORIÓN
Kéritek, így hát
nem megyek el.
(Átkígyózik a kóruson,
és a lányokat
táncba ragadja)
Könnyü csapongni a
víg rajon át.
Nos, a melódia
s a ritmus összevág?

HELÉNA
Nézni is élvezet;
szép, ha a szépeket
sorba fonod.

FAUST
Máris elég nekem!
Csalfa büvészeten
nem mulatok.

Euphorión dalolva és táncolva lejt az egymásba
fonódó sorokat képezo Karral együtt

KAR
Hogyha a két karod
szép ivet alkot,
hogyha hajad ragyog,
s verdesi arcod,
lábad amíg lebeg,
s szinte repül veled,
hogyha vigan csapongsz,
táncsorokat ha fonsz,
már a siker tiéd,
drága gyerek,
mert, ime, megnyered
bárki szivét.

Szünet

EUPHORIÓN
Fürge inúak,
ozike-falka,
játszani újat,
uccu, no, rajta!
Én a vadász, ti
vagytok a vad.

KAR
Hát ne sietve
uzd csapatunkat,
hisz mi is egyre
vágyakozunk csak:
hogy megöleljünk,
bájos alak!

EUPHORIÓN
Át a bozóton,
úttalan úton!
A könnyu szerzemény
nem élvezet,
csak az vonz, mit kemény
tusán nyerek.

HELÉNA ÉS FAUST
Mily szilaj! Mily fékevesztett!
Nincs remény, hogy abbahagyja.
Hallga, kürtök zengedeznek
hegy-völgyön; mily hangzavar kel!
Mintha jajszót hallanánk!

KAR
(egyenként sietve be)
Megvetoen gúnyolódva
mellettünk épp most rohant el;
elragadta s erre hozza
már a legvadabb leányt.

EUPHORIÓN
(egy fiatal leányt hurcolva be)
Hoztam ezt a kis vadócot,
hogy gyönyörre kényszerítsem;
makacs keblét, mily öröm,
öleléssel megtöröm,
dacos ajkát szívhatom,
gyoz erom s akaratom.

A LEÁNY
Hagyj békén! E porhüvelyben
is van elszántság, erély;
méltó hozzád harci kedvem,
könnyu prédának ne vélj.
Túlbecsülöd az erodet!
Foglyodnak hiszel talán?
Fogj hát, balga, s perzselodj meg,
játék ez nekem csupán.
(Fellángol és ellobban a magasba)
Jöjj, kövess a lenge légbe,
jöjj, kövess a síri éjbe,
fuss az eltunt cél után!

EUPHORIÓN
(lerázva magáról az utolsó lángokat)
Sziklák merednek itt,
bozótos a vidék.
Miért rekedjek itt?
Ifjú vagyok ma még.
Búgnak a vad szelek,
zúgnak a tengerek:
távoli hangzatok;
jó lehet ott.
(Egyre magasabbra szökik fel a sziklákon)

HELÉNA, FAUST ÉS A KAR
Miért kell zergeként szökellned?
Félve féltjük életed.

EUPHORIÓN
Így török mindegyre feljebb,
messze így tekinthetek.
Hol vagyok? Ó, tudom!
Ím, a Pelopszi hon,
ím, a rokonvizek
mosta rokonsziget.

KAR
Szuk a hegy és vadon?
Untat a béke?
Jöjj le, a halmokon
fürtös a toke.
Nézd csak, a lanka zöld,
alma pirul s füge.
Ó, ez a drága föld
kössön ide!

EUPHORIÓN
Béke az álmotok?
Lesse az álmatag!
Jelszavam: viadal!
Ríme a diadal!

KAR
Harcra ha vágyol
béke derus delén,
úgy sose pártol
téged a jó remény.

EUPHORIÓN
Kit vésztol fojtva szült
e föld s veszélybe küld,
szabad mind és vitéz,
vérét pazallni kész -
Az olthatatlan tüzu
szent érzelem
és mind, ki küzdve hu,
gyozzön velem!

KAR
Nézzétek, mily messze fenn jár,
s mégse kisebb, mint imént!
Vértben, mintegy gyoztesen már,
érc- s acélfényt szór felénk.

EUPHORIÓN
Öntudat hevíti oket
nem kell földsánc fal se kell
mert eros várnál erosebb
az acélos férfimell.
Hogy járom sose nyomasszon,
egy szál karddal küzdjetek!
Amazon lesz minden asszony,
s hosként vív minden gyerek.

KAR
Költészet szent tüze,
szárnyalj az égbe te!
Legszebb csillagsugár,
ragyogj nagy messze bár,
mi ott is nézhetünk,
s dalodra a szivünk
repesve vár.

EUPHORIÓN
Nem gyermekként jelentem én meg,
egy ifjú harcos közeleg;
várnak eros, szabad vitézek,
a lelkem máris ott lebeg.
Csak el!
Mivel
a hírnév útja ott vezet.

HELÉNA ÉS FAUST
Alig jöttél még világra,
napfény alig fürdetett,
s kínok mezejére vágyva
jársz szédíto bérceket.
Nem szeretsz?
Félrevetsz?
Álom volt frigyünk veled?

EUPHORIÓN
Halljátok-e, mint zeng a tenger?
Völgy völgyre dördül vissza már,
porban s habon sereg sereggel,
kínt s bút okozva, szembeszáll.
Nincs, ki ne
lássa be:
ott parancs a hos-halál.

HELÉNA, FAUST ÉS A KAR
Mily iszony! mily szörnyuség ez!
A halál parancs neked?

EUPHORIÓN
Tétlen nézzem, más ha vérez?
Nem! sorsukban részt veszek.

AZ ELOBBIEK
Büszke dac és veszély
sírba sodor!

EUPHORIÓN
Nem baj! - a két fehér
szárny kibomol!
Fel! szivem arra húz!
Szállni muszáj!
(Fölveti magát a levegobe,
szétterülo köntöse
egy pillanatig fenntartja,
feje sugárzik,
fénycsóva úszik utána)

KAR
Ikarusz! Ikarusz!
Látni be fáj.

Egy szép ifjú zuhan a szülok lába elé; a halottban
ismert alakot vélünk fölfedezni, de porhüvelye
nyomban elenyészik, a fénykoszorú üstökösként
száll fel az égbe, a köntös, a köpeny
és a lant a földön marad

HELÉNA ÉS FAUST
Így tör a szívre nagy
gyász az öröm nyomán.

EUPHORIÓN
(hangja a mélybol)
Zord hon ez, ó, ne hagyj
itt egyedül, anyám!

Szünet

KAR
(gyászének)
Egyedül? Nem! - Légy akárhol,
benned ismerosre leltünk;
ó, bár futsz a napvilágtól,
kísér mindörökre lelkünk.
Nem síránkozunk mi, jobban
irigyeljük végzeted,
hisz derus és zord napokban
szép s nagy volt dalod s heved.
Ó, nagy osök nagy szülötte,
várt a földi üdv reménye,
s elvesztél ido elott te,
tavaszodban már letépve!
Volt szemed, hogy láss világot,
volt szived szivekbe nézni,
fennkölt nokért égni lángod -
s éneked, magas, egyéni.
S hol közönnyel várt a háló,
arra vitt heved s erod,
mint szokással szembeszálló,
vakmero törvényszegot;
végül mégis tiszta szíved
fennkölt eszméért hevült,
nagyszeru cél lelkesített,
s gyoznöd mégse sikerült.
Kinek sikerül? Emészto
kérdés. Fátylat ölt a végzet,
míg gyásznaptól sújtva, vérzo
szívvel állnak néma népek.
Mégis, új dalokra gyújtva,
bízzatok töretlenül:
mert a föld megszüli újra,
mit öröktol fogva szül.

Teljes szünet. A zene is elhallgat

HELÉNA
(Fausthoz)
Beteljesül a régi mondás rajtam is,
hogy nem tartós a szépség s boldogság frigye.
A szerelem s az élet szála elszakad;
kettot siratva, fájdalmas búcsút veszek,
még egyszer rád borulok, és te átölelsz.
Perszephoné, fogadj be engem s a fiút!
(Átöleli Faustot, teste eltunik,
köntöse és fátyla Faust karjában marad)

PHORKÜASZ
(Fausthoz)
Markold meg azt, ami tiéd maradt.
Ne hagyd a köntöst. Már a démonok
cibálják csücskét, és az alvilág
mélyébe rántanák. Tehát szorítsd!
Nem elveszített istennod ugyan,
de isteni. Használd ki a magas,
fölbecsülhetetlen kegyet, s repülj fel:
ez túlvisz gyorsan minden köznapin,
az éterig, ameddig csak birod.
Találkozunk majd messze, messze innen.
Heléna ruhái felhokké bomlanak,
körülveszik Faustot, fölemelik a magasba,
és tovaszállnak vele
Phorküasz fölveszi a földrol
Euphorión köntösét, köpenyét és lantját,
a színpad eloterébe lép, magasra tartja
a trófeákat, és így szól
Ezekre még jókor lecsaptam!
Eltunt a láng, tagadhatatlan,
de mégse sajnállak, világ!
Ez itt elég poétákat avatni,
s a céh-ipar irigységére táp;
ha tehetséget nincs módomban adni,
mezét kölcsönzöm legalább.
(Leül a színpad eloterében egy oszlop mellé)

PANTHALISZ
Fel, lányok! törve a varázs, Thesszália
szipirtyójának durva szellemi kényszere,
s a zagyva és csilingelo hang-bódulat;
fülmétely az, de legbelül még többet árt.
Hádészbe most! Úrnonk már ünnepélyesen
leszállt oda. Kövesse lábnyomát a hu
szolgálók lépte. Ott lent megtaláljuk ot
a Rejtelmes Királyno trónja lépcsején.

KAR
Egy királyné bárhová örömest mehet;
élen áll Hádészben is, összetart
büszkén sok más rangbelivel,
mint Perszephoné bizalmasa;
s közben minket messze hátul,
aszphodeloszok mezoin,
karcsu törzsü nyárfák
s meddo fuzek társaságaként,
milyen szórakozás vidít?
Mint denevérek, cincogunk,
s mint bús kisértetek, susogunk ott.

PANTHALISZ
Ki nagyra és nemesre nem tör, s nincs neve,
az elemekbe olvad; hát távozzatok!
Forró szivem királynémhoz kívánkozik;
az Ént huség is, nemcsak érdem tartja fenn. (El)

VALAMENNYIEN
A napvilágnak adattunk vissza mi;
bár személytelenül;
érezzük s tudjuk is ezt;
fo, hogy Hádészt már sose látjuk.
Ránk az örök Természet itt
teljes igényt tart,
s mi szellemek éppoly igényt rá.

A KAR EGYIK RÉSZE
Mi ezer gallyban remegve, lengve, suttogón zizegve,
játszva, halkan csalogatjuk a gyökerek életnedvét
föl az ágba; majd levéllel, majd meg tengersok virággal
ékesítjük hajzatunknak lenge s dús tenyészetét.
Ha gyümölcs hull, odagyulnek virgonc népek, fürge nyájak,
nagy sietve, tülekedve fölkapkodják, csemegéznek,
s mint megannyi osi istent, úgy hajlonganak körül.

MÁSODIK RÉSZ
Mi e sziklák oldalának messzefénylo tüköréhez,
lágy hullámként ringatózva, hízelegve simulunk;
minden hangra felfülelve, legyen az nádsíp, madárdal,
vagy Pán szörnyu harsonája, felelünk készségesen;
susogásra susogásunk válaszolt, s ha zeng az égbolt,
kétszer, háromszor, tucatszor mennydörgünk mi vissza rá.

HARMADIK RÉSZ
Testvérkék! Mi kóborabbak elfutunk a csermelyekkel;
mert a gazdag díszu domblánc hívogat a messzeségbol.
Le a lejton, egyre lejjebb öntözünk mi kanyarogva
szántóföldet, legelot és ház körüli kertet is.
Ott a víztükört s a partot a vidék fölé magasló,
égbe nyúló ciprusoknak keskeny csúcsa jelzi csak.

NEGYEDIK RÉSZ
Hullámozzatok, ha tetszik; mi körülvesszük zsibongva
a karókkal teli dombot, hol a tokén zöld a fürt;
ott a vincellér kezében reggel-este ég a munka,
míg szívbéli buzgalommal hajszol kétséges sikert.
Hol kapát fog, hol meg ásót, töltöget, metsz és kötözget,
s minden istenhez fohászt küld, a Napistenhez kivált.
Kéjenc Bakkhosz nem törodik hu szolgájával, lugasban
s pincefalhoz dolve husöl, s egy apró faunnal fecseg.
Az ital, mely félpityókos álomképeit teremti,
tömlokben, korsókban és nagy amphorákban mindig ott áll,
hus bolt alján, jobbra-balra, s futja ezredévekig.
De ha minden isten, élén Héliosszal, permetezve
s fújva, izzva s áthevítve, fürttel tölt boségszarut,
élénkülni kezd a szótlan vincellér muvelte föld is,
mozgás kél a lugasokban, lárma a tokék között.
Nyöszörög, recseg, csörömpöl, sok kosár, puttony, veder,
s hol taposók gyúrják a táncot, mind a kád felé siet;
ott a hamvas, tiszta lében dús szemek szent garmadája
hetykén széttiporva habzik, s fröcsköl undok pép gyanánt.
Most a réztányér s az ércdob fülhasító hangja zeng fel,
mert a titkok éjjelébol Dionüszosz lép elo,
kecskelábú férfiak s nok támolygó kíséretével,
s ott üvölt vadul Szilénosz nagyfülu jószága is.
Semmi fék! Hasadt patájuk minden illemet legázol,
minden érzék kába örvény foglya, szörnyen zúg a fül.
Részegek nyúlnak kupáért, kavarog a fej s a bendo,
itt-ott egy-egy józan, ok is már a forgatagba vesznek,
s mert új must számára hely kell, ó tömlot ürítenek!

A függöny legördül.
Phorküasz óriásként magaslik fel a színpad
eloterében, de nyomban le is lép a cothurnusokról,
ledobja a fátylat és az álarcot,
s Mefisztó alakjában mutatja meg magát,
hogy - amennyiben szükséges volna - befejezésül
mintegy magyarázattal kísérje a darabot