NYÍLT VIDÉK

VÁNDOR
Úgy van! árnyas hárssor áll ott
vénséges-hatalmasan.
Újra csak rájuk találok,
bármily hosszú volt utam!
Ez a régi hely, amott a
kunyhó, mely befogadott,
hogy kidobtak a homokra
széltol korbácsolt habok!
A derék párhoz betérnék
hálámat leróni, bár
alig van reá reménység,
akkor is vén volt a pár.
Mily nyájas nép volt, be jámbor!
Zörgessek? beszóljak itt?
- Üdv, ha várva várt a vándor,
és a jótett jólesik!

BAUCIS
(nagyon öreg anyóka)
Drága vendég, csitt te, csitt te!
Föl ne ébreszd páromat!
Vénnek friss erot rövidke
napra hosszú álom ad.

VÁNDOR
Te vagy-é az, mondd, anyóka,
kit hálás szivem kutat,
ki férjével hajdan óvta
életét az ifjunak?
Aki félholt, béna ajkat
éleszt, Baucis vagy vajon?
A férj színre lép
S ki az ártól elragadtad
kincsemet, te Philemon?
Csengve szállt ezüst harangszó,
rozseláng melengetett;
hogy a borzasztó kaland jó
véget ért, ti muvetek.
S most elobbre lépve, messze
nézek a roppant vizen;
hálád mondok térdre esve,
szörnyen elszorul szivem.
(A homokdomb felé tart)

PHILEMON
(Baucishoz)
Csak siess, asztalt teríts a
kertben, mely csupa virág.
Hadd fusson, s döbbentse vissza,
amit nem hisz, bárha lát.
(A vándor mellé lép)
Hol bárkád száz tarajos, vad
hullám ostromolta rég,
muvelt kertek sorakoznak,
paradicsomi a kép.
Nem dolgoztam én, az agg, ott,
nem segíthetek ma már,
és amint erom hanyatlott,
úgy tunt mind messzebb az ár.
Bátor népe bölcs uraknak
árkot vájt, töltést rakott,
így vesztett a víz hatalmat,
s ok helyén hatalmasok.
Ím, liget, rét, róna zöldel;
hány falucska, kert, major! -
Most pedig szemléld gyönyörrel,
mert a nap aláhajol. -
Ott egypár vitorla szárnyal,
s éji rév felé suhan.
Fészket is lel e madárraj,
kikötonk most arra van!
Messze látsz csak holmi kékes
sávot, a tenger vizét,
addig jobbra-balra népes
föld terül, lakott vidék.

Hármasban az asztalnál, a kis kertben

BAUCIS
Hát nem szólsz egy szót se? éhes
szádig nem jut egy falat?

PHILEMON
A csodán töpreng; beszédes
ajkú vagy, mondd el magad.

BAUCIS
Csoda volt, alkalmasint az!
Lelkem most is háborog;
ami itt ment végbe, mindaz
nem volt istenes dolog.

PHILEMON
Ki a partot néki adta,
császárunk csak nem hibás?
Jóelore nem tudatta
ezt velünk egy trombitás?
Lábukat hol megvetették,
messze sincs a partfövény;
sátrak, kunyhók! - S már remekszép
kastély állt zöld kert ölén.

BAUCIS
Nappal meddo szolgalárma,
mit sem ért csákány, lapát;
s hol lángraj gyúlt éjszakára,
másnap ott állt már a gát.
Embervért áldoztak, éjjel
hallottunk halálsikolyt;
s hol a tuzsáv vízig ért el,
reggel ott csatorna volt.
Most már ligetünkre sóvár
s házikónkra e pogány,
és tolünk alázatot vár
úri szomszédgog jogán.

PHILEMON
Bár úgymond, az új vidéken
kárpótolna gazdagon!

BAUCIS
Sose bízz a vízfenékben,
tarts ki a magaslaton!

PHILEMON
Vár kápolnánk, ott az égi
nap búcsúfényt hint miránk!
Harangozzunk, kérje régi
istenünket ho imánk!

PALOTA
Távolabb széles csatornával átszelt díszkert.
Faust igen megöregedve, elgondolkodva sétálgat

LÜNKEOSZ, A TORONYOR
(szócsövön keresztül)
Leszáll a nap, vígan lebegve
a révbe pár hajó siet.
A csatornán egy nagy dereglye
most szántja éppen a vizet.
Árbocrudak felcsarnakolva,
tarka zászlók víg röpte fönn;
neved hajósod áldva mondja,
dicsoség környez és öröm.

A kis harang megszólal a fövénypart fölött

FAUST
(felriad)
Az átkozott harang! A szégyen,
mint orvlövés, sziven sebez;
elottem roppant szerzeményem,
s bosszantón támad hátba ez.
Az irigy hang azt csengi-bongja,
nem folttalan a nagy vagyon,
másé a korhadt templomocska,
a barna ház s a hárspagony.
Ha ott ledolnék, tovakerget
idegen árnyak tábora;
talpnak tövis, szálka a szemnek;
ó, csak futhatnék bárhova!

TORONYOR
(mint az elobb)
Repül a tarka bárka, ím
hus esti szello szárnyain!
Mily gyors iramban futva tör
zsák-, bála-, ládahegybe föl!

Díszes dereglye, gazdagon és tarkán megrakva
távoli világtájak termékeivel
Mefisztó, a három hatalmas legény

KAR
Itthon vagyunk,
ki is kötünk.
Köszöntünk, gazdánk,
fonökünk!
(Kiszállnak, az árukat
partra szállítják)

MEFISZTÓ
Ki-ki megállta a helyét,
ha gazdánk megdicsér, elég.
Két gályán indultunk mi, de
most hússzal érkezünk ide.
Igazolhatja nagyszeru
tetteinket a dús teru.
Szabad víz szabadítja föl
a lelket, s aggály nem gyötör!
Elcsípünk gyorsan bármi jót,
fogunk halat, fogunk hajót,
s ha három van kezünk alatt,
negyedik is csáklyán akad,
s az ötödik se szabadul,
mert az ököljog ott az úr.
Számít a mód? Fo a fogás.
A tengert nemhiába járom:
harc, üzlet és kalózkodás,
el nem választható e három.

A HÁROM HATALMAS LEGÉNY
Se bu, se bá!
Se bá, se bu!
Büdös neki
a nagy teru.
Szemét ránk
bosszúsan veti;
királyi kincs
sem kell neki.

MEFISZTÓ
Jutalmazást ne
kérjetek!
Kiadtam
osztályrészetek.

A LEGÉNYEK
Filléreken
nem osztozunk;
egyenlo részre
van jogunk.

MEFISZTÓ
Most termeinkbe
menjetek,
rendezni kell a
kincseket!
s látványukon,
a gazdagon,
fölmérheti o is,
mily vagyon;
hálája nem
maradhat el,
s a flotta dosztig
ünnepel.
Holnap jön a tarka madárhad,
s szükséget semmiben se láthat.

A rakományt elszállítják

MEFISZTÓ
Arcod komoly, borús szemed.
A nagy sikert így élvezed?
Diadalt ül a bölcseség,
a part s a tenger frigyre lép;
partról fölvenni kész az ár
hajókat gyors futásra már;
palotádból, elmondhatod,
világot zár körül karod.
Itt vetetted meg lábadat,
itt épült az elso barakk,
s árkocska szelte a mezot,
hol látsz most fürge evezot.
Dicso elméd, munkás hadad
révén föld s tenger ura vagy.
S itt -

FAUST
Az az istenverte Itt!
Annak nyögöm keserveit.
Meg kell mondjam, te leleményes,
szívem szurdalja száz tövis;
hogy elviseljem, túl nehéz ez!
Pirulok, ha említem is.
A vén pár költözzék el onnan,
s én birtokoljam hársait,
nincs örömöm az uralomban,
mert nem enyém e pár fa itt.
Onnan néznék területemre,
ágtól ágig állványt emelve,
hogy szabadon járjon szemem,
széles körben, nagy muvemen,
s egyszerre lássam, mint egészet,
mestermuvét az emberésznek,
mely bölcs munkával alkot, ad
a népnek tágas partokat.
Ez a leggyötrobb fájdalom:
hiányt szenvedni gazdagon.
Harang ha kong, hársak ha nyílnak,
fullaszt a templom- s kriptaillat.
Mindenható akaratom
megtörik homokdombjukon.
Hogyan vethetnék véget ennek!
Szól a harang, s tébolyba kerget.

MEFISZTÓ
Nagy méreg az! Nem is csoda,
hogy életkedved már oda.
Mi tagadás! Jobbfajta fül
harangszót csak kínlódva tur.
Az átkozott bimbam a tiszta
alkonyeget ködbe borítja,
s beavatkozni sose késik,
keresztvíztol a temetésig;
mintha bimbamba szove szállna
tova az élet kúsza álma.

FAUST
E dacos, csökönyös fejek
elrontják nagy gyozelmemet;
ha ily ádáz kín mar belül,
méltányosságunk kimerül.

MEFISZTÓ
Miért feszélyeznéd magad hát?
Nem a telepítés a szakmád?

FAUST
Hát félre vélük az utamból! -
A birtokocskát ismered,
mit tolem kap a két öreg.

MEFISZTÓ
Visszük s letesszük majd a parton
a vén párt: álljon újra talpon;
felejtik az eroszakot,
ha szép hajlékot kapnak ott.
(Éleset füttyent)

Azok Hárman megjelennek

MEFISZTÓ
Az úr parancsát végzitek!
S o holnap áldomást fizet.

AZOK HÁRMAN
Vén gazdánk zordan fogadott,
adjon hát áldomást, nagyot.

MEFISZTÓ
(ad spectatores)
Tesszük, mit mások jóelébb,
lássátok Nábót szolejét.
(Királyok könyve, I., 21.)

KOROMSÖTÉT ÉJSZAKA

LÜNKEOSZ TORONYOR
(a kastély ortornyán dalol)
Látásra születtem,
s itt kell, aki lát,
tornyomba szerettem,
így szép a világ.
Itt tárul elébem,
egyképp szabadon,
hold s csillag az égen,
lenn oz, fa, vadon.
Szépség örök éke
büszkén ragyog ott,
bámulok a fénybe,
s én is ragyogok.
Boldog szem, örökre
tiéd ez a kép.
Történhet akármi,
szép volt, csodaszép!
Szünet
Nemcsak kedvtelés okából
orzöm én erkélyemet;
ím, a vaksötét világból
mily szörnyuség fenyeget!
Kettos éju hársfalombból
fénylo szikrák szállanak:
léghuzattól szítva tombol
már a tuz, a mind vadabb.
Ó, jaj! máris lángra lobban
a reves, mohlepte viskó;
gyors segítség kell, de nyomban,
s nincs sehol se szabadító.
S kik tuzhöz vigyázva nyúltak,
a két jámbor öregecske
benn a suru füstbe fullad!
Mily borzasztó balszerencse!
Láng lobog, vörös gomolyban
a sötét, mohos fedélszék;
bár e pusztító pokolban
ott ne veszne a derék nép!
Villogó csóvák cikáznak,
lombok égnek és faágak;
száraz gallyak lángra gyúlva
hullanak le hirtelen.
Bár ne volnék szemtanúja!
Bár ne lenne sasszemem!
A kápolna összeroskad,
míg rá ágtömeg szakad.
Csipkés lángok kanyarognak,
s nyelvük fatetokbe kap.
Vén fák odvas törzse izzó
bíborban tövéig ég. -

Hosszú szünet, ének
Oda a szép kicsi viskó,
s véle annyi századév.

FAUST
(az erkélyen, a homokdomb felé fordulva)
Fentrol mily zengo siralom száll?
Késon jövo hangok, szavak.
Toronyoröm jajong; szidom már
türelmetlen parancsomat.
De bár a hársak terebélye
torz, üszkös csonkká hamvad ott,
helyükön ortorony tör égre,
s a végtelenbe láthatok.
Lenézek majd az új tanyára,
hol az elaggott pár lakik,
nagylelku irgalmamat áldja,
s élvezi késo napjait.

MEFISZTÓ ÉS AZOK HÁRMAN
(odalent) Vágtatva megjöttünk mi, lám;
már megbocsáss! nem ment simán.
Kopogtatunk, bezörgetünk,
de ajtót nem nyitnak nekünk;
ráztuk, vállal doltünk neki,
s a vén ajtó nem állta ki;
rájuk rivalltunk, de kevés
volt ott minden fenyegetés.
Ahogy az már lenni szokott,
süketek voltak s konokok;
de mi sem álltunk pipogyán,
nyugtod lesz tolük ezután.
Az agg pár könnyu véget ért,
rémületében elalélt.
Egy idegent bújtattak ott,
ki kardot rántott, s most halott.
Rövid, de vad tusánk alatt
szertedúltuk a parazsat;
a zsúp nyomban tüzet fogott,
s hármuk máglyaként lobog.

FAUST
Nektek szavam üres beszéd!
Nem rablást kívántam - cserét.
Botor, vad tett volt, átkozom;
osztozzatok az átkomon!

KAR
A régi szó ma újra zeng:
a hatalom parancsa szent!
S ha bátran állod a helyed,
rámegy házad, földed - s fejed. (El)

FAUST
(az erkélyen)
Csillagtalan, sötét az ég,
a tuz lohad, már alig ég;
szello ha éri könnyedén,
füst és koromszag száll felém.
Túl gyors parancs, túl gyors siker! -
Mit látok árnyként tunni fel?

ÉJFÉL
Négy szürke noalak jelenik meg

ELSO
Szükség a nevem.

MÁSODIK
S az enyém a Teher.

HARMADIK
A Gond a nevem.

NEGYEDIK
Az enyém meg a Baj.

HÁRMAN
Ez zárt kapun itt mi be nem mehetünk;
gazdag lakik ott, vele nem lehetünk.

SZÜKSÉG
Árnyék leszek én.

TEHER
Magam annyi se tán.

BAJ
Kényes szeme úgyse tekintene rám.

GOND
Néktek tilos itt behatolni. Viszont
besurran a kulcslyukon át is a Gond.
(A Gond eltunik)

SZÜKSÉG
Hagyjátok el, osz hugaim, e helyet.

TEHER
Együtt megyek én utadon teveled.

BAJ
S híven nyomotokban a Baj maga jár.

HÁRMAN
Felhoraj a csillagos égre borút von!
S a távoli, távoli, távoli úton
bátyánk közelít a - Halál.

FAUST
(a palotában)
Négy jött, s csak három ment tovább;
beszédük értelmét nem látom át.
“Baj” - mondta egy, s rázúgta már
három a zord végszót - “halál”.
Kongó, fojtott hang volt, kísérteti.
Ó, még nem törtem a szabadba ki.
Bár dobhatnám a mágiát a sutba,
s küzdhetnék, buvigékrol mit se tudva,
csupán mint férfi, Természet, veled,
úgy volna célja, hogy ember legyek.
Az voltam, míg homályt kutatva el nem
hangzott átkom világunk s magam ellen.
A lég most kísértettel oly teli,
hogy köztük útját senki sem leli.
Ha józan nap hint ránk derus mosolyt,
az éj torz álomszövevénybe fojt;
járunk vidám, virágos réteket,
madár károg ránk; s mit? Balvégzetet.
Tévhit hálóz be szunös-szüntelen:
elojel, látomás és intelem.
S így gyávul, árvul az ember szive.
Ajtóm nyikordul, s nem jön senki be.
(Megrendülten)
Van itt valaki?

GOND
Van, úgyis tudod!

FAUST
Ki vagy, mi vagy hát?

GOND
Csak úgy itt vagyok.

FAUST
Kotródj!

GOND
Megtetszett nékem ez a ház.

FAUST
(elobb feldühödve, majd
lecsillapulva önmagához)
Varázsigét ne ejts ki, jól vigyázz.

GOND
Ha füled süket maradna,
szíved visszhangzik szavamra;
öltve más-más alakot,
ádáz hatalom vagyok.
Országúton, tengeráron
aggasztó a társaságom,
rám talál, ki nem kivánt,
s kérlel, átkoz egyaránt. -
A Gondról mit se tudsz tehát?

FAUST
Rohantam a világon át,
mit megkívántam, üstökön ragadtam,
amit meguntam, abbahagytam,
mit elszalasztottam, nem érdekelt.
Sóvárogtam s beteltem, újra vágy
fogott el, ekként száguldottam át
az életen, hajdan vadul robogva,
de bölcsen s megfontoltan ballagok ma.
A földkerekséget már ismerem,
s hogy túllássunk azon, reménytelen;
bolond, ki vaksin fölsandítva alkot,
képzelgon, felhon túli emberarcot!
Álljon szilárdan, nézze meg honát;
a bátraknak nem néma a világ.
A végtelenbe kóborolva mit lel?
Ragadja azt meg, amit ismer.
Haladjon így az életúton át;
ha rémek kísértik, menjen tovább,
kínt, üdvöt a haladásban találjon,
s elégedetten percre meg ne álljon!

GOND
Aki karmom közt ficánkol,
nem húz hasznot a világból;
örök éjben fogva tartom,
nincs napkelte ott, sem alkony,
bár látszatra teste ép még,
lakja bévül vak sötétség,
és semmit föl nem nyalából
a föld minden vagyonából.
Jóban, bajban egyre reszket,
éhen hal, bár töltekezhet;
várja bú vagy öröm, azt a
másik napra elhalasztja,
a jövendot tudakolja,
s végezetlen áll a dolga.

FAUST
Nem fogsz meg így! hagy abba hát!
Ilyen badarságot ne halljak.
Távozz! pocsék klapanciád
még nálam bölcsebb fot is megzavarhat.

GOND
Menni kell-e, jönni kell-e?
O meg nem felelhet erre;
sima úton lépte félszeg,
meg-megbotlik, mint a részeg,
egyre süllyed, egyre gyávul,
látni nem tud, csak fonákul,
maga és mások kolonca,
még lehel, de fúldokolva;
nem holt még, és már nem élo,
nem nyugszik meg s nem remél o.
Pörgettyuként, meg nem állva,
un henyélni, s tettre gyáva,
megkönnyebbül s összeroppan,
ébren alszik, úgy se hosszan,
mindig egy helyben topogva
érlelodik a pokolra.

FAUST
Gyalázatos kísértetek! így bántatok
az emberi nemmel ti már gyakorta,
köznapokat is bonyolult kinok
undorító zurzavarába fojtva.
Bajos leráznom démonaimat,
a szoros szellemgúzs széttéphetetlen;
mégis, fondor hatalmad bármi nagy,
ó, Gond, sosem lesz úr felettem.

GOND
Hatalmamat tapasztalod,
megyek, s megsínyled ajkam átkát!
Az emberek halálukig vakok,
nos, Faustus, végül te se láss hát!
(Rálehel)

FAUST
(vakon)
Mélységes-mély sötétség burkol engem,
de fölragyog tisztán benso napom;
mit elgondoltam, most be kell fejeznem,
s a latban csak az úr parancsa nyom.
Hej, talpra, szolgák! Bátran szárnyaló
eszmémbol hadd legyen boldog való.
Ásót, lapátot és csákányt a kézbe!
Amit kituztem, hajtsátok ma végre.
Szigorú rend, vasszorgalom
harcolja ki diadalom;
a legnagyobb mu végre kész lesz:
egy ész elég ezernyi kézhez.

A PALOTA NAGY ELOUDVARA
Fáklyák

MEFISZTÓ
(az élen, mint felügyelo)
Ide, ide, ti reszketeg
lemurok! Rajta, rajta,
ín, csont, izomból összetett,
seforma síri-fajta!

LEMUROK
(karban)
Buzgón lessük parancsodat,
s fél füllel már olyasmit
hallottunk, hogy egy jó darab
földet kezünkre adsz itt.
Ott a hegyes karók, ime,
a mérolánccal együtt;
mivégre hivattál ide,
útközben elfeledtük.

MEFISZTÓ
Nincs szó mestermurol; saját
mértéketekkel mértek itt ma!
a leghosszabbik vesse el magát,
a többi körben a gyepet lazítsa;
mint oseinké, a verem
hosszúkás négyszögu legyen!
Kastélyból a szuk házba fut
ily ostobán végül az életút.

LEMUROK
(bohókás mozdulatokkal ásva)
Míg ifjú voltam és kapós,
mulattam nagy vidáman;
ha nóta szólt vagy víg zene,
már kurjongatva bokáztam.
Most elkaszálta a lábamat
mankóval az álnok Aggság,
s bebuktam a sír ajtaján,
de kár, hogy nyitva hagyták!

FAUST
(kilépve a palotából, a kapuszárny
mentén eloretapogatózik)
Mily gyönyör az ásócsörömpölés!
Kik parancsomra itt nyüzsögnek,
megbékítik önmagával a földet,
határt szabnak az árnak, és
a tengert béklyóba verik.

MEFISZTÓ
(magában)
Bár gátjaid, töltéseid
malmunkra hajtják a vizet csak;
jóvoltodból nagy ünnepet csap
a vízi ördög, Neptunus.
Bármit csináltok, vesznetek kell;
mi összeesküdtünk az elemekkel,
s fajtáddal pusztulásra jutsz.

FAUST
Felügyelo!

MEFISZTÓ
Jelen!

FAUST
Tüstént keríts
ezer és ezer munkást akármiképpen,
buzdíts szép szóval és keményen,
fizess, kecsegtess, kényszeríts!
Új híradást toled naponta várok:
mennyit haladt, mit ásatunk, az árok.

MEFISZTÓ
(halkan)
Ha jól hallottam én a hírt,
nem árkot ásnak itt, de sírt.

FAUST
A hegy alatt mocsárvidék
terjeszt ragályt zsákmányolt földemen;
csapoljuk le poshadt vizét,
az lesz csupán a végso gyozelem.
Millióknak nyitok tért, hol nem éppen
biztos a lét, de szabad és tevékeny.
Zöld a mezo s termékeny; ember, állat
az új földön nyomban otthont találhat,
s merész szorgalmú nép emelte gát
szilárd oltalmában üthet tanyát.
Belül paradicsomi táj virul,
künn peremig csaphat az ár vadul:
betörni készen rontsa bár a töltést,
közös igyekvés tömi be a tört rést.
Igen! e nagy célért élek-halok csak,
s elmém e végso bölcsességre jut:
szabadság, élet nem jár, csak azoknak,
kiknek naponta kell kivívniuk.
Így él le itt majd, a veszély ölén,
sok dolgos évet gyermek, férfi, vén.
Ha láthatnám a síkon át
e nyüzsgést, szabad nép szabad honát,
a pillanathoz esdve szólnék:
Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!
Nem mossa el megannyi millió év
halandó-életem nyomát. -
E boldogság sejtelme elragad,
s már üdvözít a legszebb pillanat.

Faust hátrahanyatlik,
a lemurok elkapják, és a földre fektetik

MEFISZTÓ
O, kit kéj és öröm jól nem lakat
tovább fut, csalfa képeket kutatva;
ez a sivár, rossz, végso pillanat,
szegény még ezt is megragadja.
Kivel sehogy se bírtam én,
a kor legyurte, porba hullt a vén.
Megáll az óra -

KAR
Áll! Éjfél se csöndesebb.
Lehull a mutató.

MEFISZTÓ
Le; elvégeztetett.

KAR
Már vége.

MEFISZTÓ
Vége! mért mondjátok ezt?
E szó buta.
Vég és nemlétezés, a ketto egykutya.
Mire jó az örök Teremtés?
Hogy semmivé legyen minden teremtés?
“Vége!” Mit értsünk az ilyen beszéden?
Mintha sosem lett volna, annyi éppen,
de mintha volna, körpályán forog.
Az örök Semmiség százszorta jobb.

SÍRBATÉTEL

LEMUR
(szóló)
Ki épített ily rossz tanyát,
ki ásta ezt a vermet?

LEMUROK
(kar)
Bús, gyolcsmezes vendég, neked
nagyon is megfelelhet.

LEMUR
(szóló)
Ki látott ily sivár lakot?
Szék, asztal hol maradtak?

LEMUROK
(kar)
Lejárt a kölcsön, tudhatod;
s adósa vagy sokaknak.

MEFISZTÓ
A test hever, s ha a szellem kikel,
fölmutatom a vérrel írt kötelmet; -
sajnos, ma már az ördögtol a lelket
sokféleképpen szerzik el.
A régi mód botránkozást
kavar, s rajtavesztünk az újon;
hajdan nem hívtam volna mást,
most cinkosokra kell szorulnom.
Pórul járunk, hol itt, hol ott!
Ma már bevett szokás és régi jog
révén fajtánk mit se remélhet.
Egykor kifújta a véglehelet,
én lestem, mint a fürge egeret,
s hopp! már karmom közt vergodött a lélek.
Most vár, és inkább a sötét helyen,
a holttest undok házában lapulna;
bomló anyagok háborúja
uzi ki végül szégyenletesen.
Napokon át gyötrodtem véle sokszor,
s nyitva a kényes kérdés: mint? mikor? s hol?
A vén Halál ma már lomhán arat,
még a vajon? is kétséges marad;
hány dermedt testet néztem vágyra gyúlva -
de csalt a látszat: megmozdult az újra.
(Fantasztikus, karmesterszeru
szellemidézo mozdulatokkal)
Csak rajta, rajta! ide szaporán
nyárs- és kajlaszarvú, vitéz nép,
kikben az osi ördögvirtus él még.
S a pokoltorkot is hozzátok ám.
No hisz van a pokolnak torka boven.
Most érdem s rang szerint kell falnia;
de e végmókánál is a jövoben
kevesebb lesz a ceremónia.
Az iszonyú pokoltorok balról feltárul
Ebfogak rése; a tuzár dühödten
tör a boltíves torkon át,
és látom hátul, sistergo ködökben
a láng örökkön izzó városát.
A fogsorig csap a rot hab, utat remél a
sok kárhozott, és úszik arra mind,
de szétmorzsolja oket a Hiéna,
s a forró pályán reszketnek megint.
Van a zugokban sok más iszonyú is,
szuk helyre itt ezer rémség szorul!
Riasszatok a bunösökre; úgyis
- koholmány! álom! - mondják botorul.
(A rövid és egyenes szarvú hájördögökhöz)
Nos tuzpofájú latrok, pókhasúak,
pokolkéntol izzók és testesek:
tuskószeru, zömök s merev nyakúak!
Ti itt lenn foszforfényre lessetek:
lelkecske az, Pszükhé, van néki szárnya,
kitépitek s akkor férgecske csak;
tüzes pecsétem hadd sütöm reája,
majd nyelje el izzó lángforgatag.
Pohos tömlok, ti az alanti
régiókra ügyeljetek;
bár pontosan nem tudja senki,
lehet, hogy lakni ott szeret.
Kedvelheti a köldököt -
Ha ott lép meg, csülökre, ördögök!
(A hosszú és görbe szarvú vázördögökhöz)
Nyakigláb szárnyvezetok, pojáca-fajta,
hadarjátok egyre a levegot!
Hosszú kar és éles karom kutassa
a szökevényt, a légbe lebegot.
A vén házból kiuzi a csömör -
A géniusz mindig magasba tör.

Dicsfény lebeg alá jobbról

MENNYEI SEREG
Égi követség,
drága szövetség,
lejjebb lebegünk:
oldjuk a vétket,
és a por éled;
nyájasan intsen
kegy jele minden
emberi lénynek,
hol száll seregünk!

MEFISZTÓ
Bántó zaj üt meg, ocsmány hangicsálás,
mely bosszantó fény közt, fentrol ered;
ez a fiús-leányos kornyikálás,
mit a szenteskedo ízlés szeret.
Kifoztük kárhozott órák homályán,
mint irtsuk ki az emberek faját;
s e legförtelmesebb találmány
áhítatukkal egybevág.
Jön a sok álszent senkiházi!
Saját hálónkkal lelket számosat
szoktak ezek elolünk elhalászni;
ördögök, csak álarcosak.
Ha most vesztünk, örök szégyen marad;
ide a sírhoz, álljuk a sarat!

ANGYALOK KARA
(rózsákat hint)
Rózsák, ti csillogók,
ti balzsamhordozók!
Csapongók, röppenok,
életre buvölok,
gallyacskák szárnyai,
szár friss hajtásai,
viruljatok.
Tavaszi réten,
nyugodjon ott,
zöld s bíbor éden
ölén a halott.

MEFISZTÓ
(a sátánokhoz)
Kushadtok? bújtok? poklunk futni kész?
Sebaj, hadd hulljon rózsazápor.
Helyére minden gyászvitéz!
Azt hiszik, hogy e virághavazástól
fél a tüzes, sátáni tábor;
ráfújtok, s fonnyad, elenyész.
Tuzfúvók, fújjatok! - Elég, elég!
Kéngoztol sápad már a lenge nép. -
Ne oly vadul! orrot, pofát befogni!
Lám, túl erosen fújtatok ki.
Mértéket semmiben se tartotok!
A hervadt rózsa barnul, ég, lobog!
Mérgezo, fényes lángraj közeleg;
álljatok ellent, tömörüljetek! -
Erot, merszet egy ördög sem mutat!
Idegen tuz csiklandja orrukat.

ANGYALOK KARA
Vidám virágaink,
jókedvu lángjaink
ha boldoggá teszik
s szeretni késztetik,
a szív repes.
Tiszta igékkel,
menny seregével
telve az éter
tündökletes.

MEFISZTÓ
Ó, a bambák! Átok! Gyalázat!
Sátánjaim fejükre állnak,
bukfenceznek nehézkesen,
és seggel esnek a pokolba.
Megszolgált tuzfürdotök jót tegyen!
Magam helytállok itt, dacolva. -
(A lebego rózsákkal viaskodik)
Lidércek, el! Te! ragyogj bármiképp,
elkaplak, hadd légy rút kocsonyapép.
Te, mit csapongsz? Hordd el magad! -
Mint kén s szurok, tarkómra rátapad.

ANGYALOK KARA
Kerüljétek, mi nem
való tinektek;
vessétek el, mi benn
megmételyezhet.
Ám támadjon, ha tud;
helytállunk, s visszafut.
Szeress! a szeretet
úgy nyit kaput!

MEFISZTÓ
A láng fejem, májam s szivem kikezdi,
ez az elem ördögfeletti!
Így a pokol tüze se perzsel. -
Azért ríttok hát oly keservvel,
szegény szerelmesek, ti megvetettek,
kik ferde nyakkal szépekért epedtek.
Hát én? Feléjük fejemet mi húzza?
Nem esküdtem fel örök háborúra?
Bántó, gyulölt volt nékem ez a kép.
Mily idegen érzés jár át meg át ma?
Örömmel bámulok a bájos ifjuságra;
mért nem jön átok számra semmiképp? -
S ha bolondjuk leszek, ki más fog
viselni majd “bolond” nevet?
A gyulölt garabonciások
nekem ma egyre jobban tetszenek!
Szép gyermekek, mért titkolóztok!
Közös osünk nem Lucifer vajon?
Ti bájosak, nem sajnálnám a csókot,
sosem lesz rá jobb alkalom.
Mintha ezredszer látnálak, fölöttébb
meghitt e kép nekem és megnyero;
sóvár kandúrként sündörögnék,
s szépségetek szememben egyre no.
Ó, gyertek, nézzetek reám, csak egyszer!

ANGYALOK
Máris jövünk, de vissza mért menekszel?
Közeledünk, s ha tudsz, maradj csak ott!
(Az angyalok ide-oda röpködve
betöltik az egész teret)

MEFISZTÓ
(a színpad eloterébe szorulva)
Ti szidtok engem, mint kisértot,
boszorkánysághoz jobban értok!
Férfit, not elcsábítotok. -
Be rút kalandba keveredtem!
Szerelem ez, mi megrohan?
Tetotol talpig ég a testem,
s alig sajog már megpörzsölt nyakam. -
Ó, szállj le végre, csapodár raj,
gyönyöru testetek lejtsen világi bájjal;
ez a komolyság szép nagyon,
de én mosolyotokra szomjazom;
azzal, tudom, örökre megigéztek.
Ahogy a szeretok egymásra néznek:
egy ajkmozdulat, ennyi az egész.
Érted sóvárgok én kivált, te nyurga gyermek,
a te arcod nem áhítatra termett,
csak egy csöppecskét vágyakozva nézz!
Egy kis pucérság nem sért még szemérmet,
túlzás ilyen hosszú pendelyt viselni -
Elfordulnak - Hátulról is be szépek! -
Kivánatos kis huncut valamennyi!

ANGYALOK KARA
Szeretet-lángok
a Fényt kutassák!
Legyen az átok
írja Igazság;
ne kössön lelkeket
gonosz fölény,
s Mindenségünk ölén
repessenek.

MEFISZTÓ
(összeszedi magát)
Mit lelt? - A fickó, kit ezer fekély lep,
mint Jóbot, önmagát utálni kész,
s egyben ujjong, ha bensejébe néz:
magát s faját nem érte semmi vész;
csak bornek árt a szerelemkisértet,
minden nemes ördögszerv ép s egész;
most, hogy lohadnak már a fene lángok,
kedvemre átkozom egész retyerutyátok!

ANGYALOK KARA
Szentek e lángok!
Mind, akit óvnak,
társa a Jóknak,
élve is áldott.
Zengve, seregben
föllebegünk!
Szívja e szellem
tiszta legünk!
(Fölszállnak, megmentve
Faust lényének halhatatlan részét)

MEFISZTÓ
(körülnéz) Mi történt? - Vajon hova tuntek?
Rajtam ütöttél, éretlen sereg!
Most zsákmányukkal ég felé repülnek;
ezért kerengtek hát a sír felett!
Páratlan kincstol fosztottak meg engem,
a nagy lelket, mely zálog volt kezemben,
kicsempészték a pernahajderek.
Most hát kihez menjek panaszra?
Szerzett jogom ki védi meg?
Így lettél vénségedre megcsalatva,
s méltán; keserves élet a tied.
Ó, én szegény ügyefogyott, ki
meddo veszodség szégyenét nyögöm!
Földi vágy, balga szerelem fogott ki
a minden hájjal megkent ördögön.
S ha a Tapasztalt ártotta magát
eme bolondos, gyermeki dologba,
nyilván nem csekélység a Balgaság,
mely gyozött rajta elhatalmasodva!

HEGYSZAKADÉKOK
Erdo. Sziklák. Magány.
Szent anakhóréták itt-ott a lejton,
a sziklahasadékok között tanyázva

KAR ÉS VISSZHANG
Hullámzó rengeteg,
nagy sziklák függenek,
szétágaz a gyökér,
fáktól zsúfolt a tér.
Hullám hullámra zúg,
lakunk barlangodút.
Oroszlán karmait
behúzva surran itt,
hol égi szeretet
tölti a szíveket.

PATER EXTATICUS
(föl- és alálebeg)
Örökös üdvu láng,
izzó szerelmi pánt,
tuz, mely szivet gyötör,
habzó istengyönyör.
Nyilak, átfúrjatok,
lándzsák, átszúrjatok,
dorongok, zúzzatok,
villámok, vágjatok!
A hitvány porhüvely
ekképp enyésszen el,
s ragyogjon egymaga
a szent vágy csillaga.

PATER PROFUNDUS
(mély régió)
Mint lábammal e sziklakatlan
nyom súlyával mély földodút,
amint tajtékos zuhatagban
ezer fénylo patak lezúg,
mint a fa, benso hajlamából,
sudárba szökve fölmered;
mindent, mindent úgy alkot, ápol
a mindenható Szeretet.
Fülem csupán szilaj zúgást hall,
hegy, erdo mintha rengene,
s mégis szerelmes áradással
rohan a víz a mélybe le,
amint a szomjas völgy felé tör;
s a villám hogyha átszeli,
balzsamdús lesz tüstént a légkör,
oszolnak mérges gozei.
Mind a Szeretet hírvivoje,
mely alkotón körülölel.
Bár gyúlna bensom lángra tole,
hol éjben, fagyban senyved el
a szellem, súlyos kínbilincsben,
tompa érzékek foglyaként.
Ó, csendesítsd elmémet, Isten,
árassz szomjú szivemre fényt!

PATER SERAPHICUS
(középso régió)
A fenyofák lenge kontyán
mily hajnalfelho lebeg!
Mit rejt mélye, nem tudom tán?
Sok-sok ifjú szellemet.

BOLDOG FIÚK KARA
Ó, atyánk, mondd, kik vagyunk mi?
Mért kell erre ringanunk?
Jó e könnyu létbe jutni,
mind, mind boldogok vagyunk.

PATER SERAPHICUS
Éjfélkor világrajöttek,
alig nyíló életek!
A szülok korán temettek,
s több angyal véletek.
Itt a szeretet honol, hát
jöjjetek, boldog fiúk!
Rajtatok nem hagyta foltját
a göröngyös földi út.
Mely világlátásra termett,
szálljatok szemembe le,
s bátran használván e szervet,
nézzetek körül vele!
(Magába fogadja oket)
Itt a fák, amott a bércek,
ott a vízár zúg elo,
s hull alá a legmerészebb
ívben, így utat nyer o.

BOLDOG FIÚK
(belülrol)
A látvány lenyugözo, de
túl zord nékünk e vadon,
reszketünk, borzadva tole.
Jó szent, engedj szabadon!

PATER SERAPHICUS
Szálljatok hát fenti körbe,
s nojetek fel lassan ott,
mint kiket tisztán s örökre
Isten lénye áthatott.
Mert ily szellemeledellel
van tele a szuzi éter:
sosem múló Szeretettel,
mely az üdvösségre érlel.

BOLDOG FIÚK KARA
(a legmagasabb csúcsok körül keringve)
Fonódjanak hát
víg láncba karjaink,
zengjünk zsolozsmát,
perdüljünk táncra mind!
Bízzunk: nekünk a
legfobb tudás jut;
kit tisztelünk ma,
majd látva látjuk.

ANGYALOK
(a legmagasabb légrétegben lebegve,
Faust lényének halhatatlan részét viszik)
Szellemvilág, mert a Gonosz
karmától már e lélek:
“Ki holtig küzdve fáradoz,
az megváltást remélhet.”
S ha hozzá felsobb szeretet
hatalma fogta pártját,
a boldog égi seregek
örömrepesve várják.

A FIATALABB ANGYALOK
A rózsák, miket nekünk a
szent bunbánó nok szereztek,
gyoztesekké fegyvereztek;
elvégeztetett a munka,
zsákmányunk e drága lélek.
A gonosz had szerteszéledt,
menekült, égette rózsánk,
s lett, kin nem fog a pokolláng,
szerelemnek martaléka;
s e szokatlan szenvedést a
vén sátánmester sem állta.
Ujjongjunk! miénk a pálma.

A TÖKÉLETESEBB ANGYALOK
Minket gyötörve nyom
a földi része;
ha azbeszt is, bizony
nem tiszta mégse.
Ha a nagy szellemek
magukba vonnak
földi elemeket,
szét úgyse bonthat
kettos természetet
angyal hatalma;
az örök Szeretet
képes csak arra.

A FIATALABB ANGYALOK
A köd, mely ott lebeg
szemközt, a bércen,
friss szelleméletet
takargat, érzem.
Pásztái fénylenek,
boldog fiúsereg,
nem kötve földi
tehertol, karba-kar
tart erre már,
s üdül a fönti
világban, mely pazar
tavaszt kinál.
Jobb, ha kezdetben o,
amíg fejlodve no,
közéjük áll!

BOLDOG FIÚK
Az új szellem, noha
báb még, öröm nekünk;
angyalság záloga,
mit véle elnyerünk.
Tépjük föl, mely fedi,
gubója selymét!
Széppé s naggyá teszi
tüstént a szent lét.

DOCTOR MARIANUS
(a legmagasabb, legtisztább körzetben)
Itt fönt a szem szabad,
könnyu a szellem.
Ott néhány noalak
leng tiszta mennyben.
Kit csillagfény fon át,
látom középen
az ég Úrasszonyát,
fény o a fényben.
Elragadtatva
Ó, világ Úrasszonya!
Titkod hadd csodálom,
hol az ég kék sátora
tágas szemhatárom.
Méltányold, gyöngéd-komoly
férfiszív ha dobban,
s szent, szerelmes hév honol
teirántad abban.
Hogyha úgy parancsolod,
küzdünk, mint oroszlán;
lángunk menten ellobog,
toled megnyugosztván.
Szuz, Anya, szeplotelen
s tiszteletben álló,
Úrno minden szíveken,
istenfényt sugárzó.
Körötte könnyed
felhok füzére,
bunbánó noknek
törékeny népe,
isszák az étert,
térdét ölelve,
kegyét esengve.
Szuz, te folt nélkül való,
nem borul el orcád,
ha a könnyen csábuló
bízva jön tehozzád.
Vétkük az érzékiség,
s hej, nehéz a váltság;
egymaga ki tépi szét
bunös vágya láncát?
Van-e láb, mely nem botol
síkos sziklaparton?
Kit nem csábít bók, mosoly
mézesmázos ajkon?

Mater Gloriosa föl és alá lebeg

BUNBÁNÓ NOK KARA
Az égi ország
felé lebegsz te;
hadd esdjünk hozzád,
ó, szentek szentje!
Kegyesség telje!

MAGNA PECCATRIX
(Lukács, VII., 36.)
A szeretetért, amelynek
balzsamírja s könnye-árja
szent Fiad lábára pergett,
farizeus-gúnyt se bánva;
az edényért, mely kenetjét
oly boségesen folyatta,
minden fürtért, mely selyemként
drága lábát szárogatta -

MULIER SAMARITANA
(János, IV.)
a kútért, hol os idoben
Ábrahám nyáját itatták,
vedréért, mely husítoen
érte Üdvözítonk ajkát;
a forrásért, mely buzogva
onnan mindazóta árad,
s csörgedez dús, tiszta habja
minden táján a világnak -

MARIA AEGYPTIACA
(Acta Sanctorum)
a szent sírboltért, amelyben
Urunk teste feküdött,
a tiltó karért, mely engem
a küszöbtol ellökött;
a vezeklo negyven évért
a lakatlan fövenyen,
a boldog búcsúigéért,
mit a porba rótt kezem -

MINDHÁRMAN
te, ki a parázna noket
nem taszítod el magadtól,
és öröklétté tetézed,
mit a bunbánat kiharcol,
szánd meg ezt a tiszta lelket,
akit egy bun súlya nyom csak,
s mint gyanútlan tévedett meg;
örvendjen bocsánatodnak!

UNA POENITENTIUM
(név szerint egykor Margaréta.
Alázatosan közeledik)
Nézz le, nézz le,
te szentek szentje,
te fény-övezte,
boldogra, rám kegyelmesen!
Átlényegülten
tér vissza hutlen
szerelmesem.

BOLDOG FIÚK
(kerengve közelednek)
Mint izmos óriás,
fölénkbe no ez,
a hu gondoskodás
jutalma bo lesz.
Élok karát korán
elhagyta lelkünk;
de o sokat tud ám:
mesterre leltünk.

AZ EGYIK BUNBÁNÓ NO
(név szerint egykor Margaréta)
A fennkölt szellemnép körében
alighogy fölérezhetett,
s az új létben csak félig ébren,
dicso már, mint a szent sereg.
A vénhedt porhüvelyt legyozi,
minden földi béklyót ledob,
s átszellemült alakja osi
ifjú eroben fölragyog!
Hadd legyek én útmutatója,
az új nap kápráztatja még.

MATER GLORIOSA
Jöjj! szállj magasabb régiókba!
Amint megsejt, siet feléd.

DOCTOR MARIANUS
(arcra borulva, imádattal)
Nézzetek a kegyelem
nyájas sugarára,
üdvre méltóvá tegyen,
bunbánók, a hála.
Légyen lelkek legjava
néked engedelmes;
légy, Királyno, Szuz, Anya,
Istenno, kegyelmes!

CHORUS MYSTICUS
Csak földi példakép
minden mulandó;
itt lesz a csonka ép
s megbámulandó;
mit nincs szó mondani,
itt végbe ment;
az Örök Asszonyi
vonz odafent.

Finis